Némán hallgattuk a tenger morajlását. Az egyetlen természetes zajforrás a hátsó teraszról hallatszó zene volt. A szellő gyengéden borzolta a pálmafák lombkoronáját, s néha a hajamat az arcomba fújta. A környező épületek tükörképe, mint fénytenger úszott a vízen.
Állam bal térdemen nyugodott, míg karjaim a lábam köré fonódtak. Behunytam a szememet. Mélyen beszívtam a tenger sós, hideg illatát. Éreztem, ahogy a hűvös szellő végigszalad a bőrömön, s hogy azonnal libabőrös leszek. Beleborzongtam. Minden apró neszt érzékelni lehetett, de mind közül csak egyetlen egy ragadta meg a figyelmemet. Hallottam a mellettem ülő fiú lassú és mély, egyenletes szuszogását. Kinyitottam a szememet, majd rápillantottam. Csukott szemmel ült ő is, arcán halvány mosoly húzódott. Törökülésben ült, keze a pulóvere zsebében nyugodott. Szőkés haja most kócos volt, és egyáltalán nem tökéletes.
A háttérben halkan felcsendült Pink Perfect című száma. Különös, hogy minden alkalommal a hangulatomhoz illő zene szól. Ismét a tengerre pillantottam, majd ajkaimmal némán formálni kezdtem a szavakat. „Made a wrong turn, once or twice. Dug my way out, blood and fire. Bad decisions, that's alright. Welcome to my silly life.” Éreztem, ahogy Justin figyelme rám összpontosul. Rá pillantottam.
- Ne énekelj butaságokat. – rázta meg sajnálkozóan a fejét.
- Egyszerűen csak szeretem ezt a számot. Most már minden rendben van. Különben is, neked kéne a legjobban tudnod, hogy ez nem éneklés volt. – jegyeztem meg cinikusan.
- Akkor énekelj. – húzta fel huncut módon a szemöldökét.
- Nem szeretném ezt az idilli képet felborítani. – kuncogtam.
- Előttem nem kell szégyellned.
- Tudok énekelni.
- Bizonyítsd be!
- Bebizonyítom, hogy lenyomlak! – Hirtelen mozdulattal nehezedtem rá, miközben próbáltam belenyomni a homokba. Éles nevetés hagyta el a száját. Kezével próbálta az enyémet elkapni, fejét pedig oldalra fordította.
- Jajj nem foglak arcon csapni.. nem kell félni. – Csakhogy amíg én a fejével voltam elfoglalva, a csuklóm után nyúlt, és megragadta azt. Még időben kapcsoltam, és kirántottam a kezemet a szorításból. Felpattantam és futni kezdtem az ellenkező irányba.
- Sosem kapsz el! – Próbáltam szaladni a homokban, de ez csak gyenge próbálkozás volt. A cipőm minden egyes lépésnél megcsúszott. A tenger mentén futhattam körülbelül harminc métert, mígnem elértem a szálloda hátsó kerítését. Persze ennek is drótból kellett lennie, így még csak nem is láthattam előre a sötétben. Hátrafordultam. Justin közeledett felém, arcán kaján vigyor húzódott. Már csak néhány méter volt köztünk. Hátamat a kerítésnek nyomtam.
- Á! Segítség! – kiabáltam halkan, miközben végig vigyorogva néztem Justin szemébe. Meglepetésemre megragadta a kezemet és húzni kezdett visszafelé.
- Hová megyünk? – kérdeztem néhány másodpercnyi csönd után.
- Mutatok neked valamit. – Nem értettem, miért a tenger felé megyünk. Ha megfürdet, kamatostul visszafizetem. A gondolataimmal ellentétben végig csak a part mentén haladtunk, most már egymás mellett. Hirtelen megállt, elengedte a kezemet, majd leguggolt.
- Mit kell nézni? – hajoltam fölé, miközben a fülem mögé tűrtem a hajamat. Megfogta a kezemet, és óvatosan lehúzott.
- Kisteknősök. – bökött néhány egészen apró zöld foltra a homokban. Mellé térdeltem.
- Jaj de aranyosak! – közelebb hajoltam, de nem mertem kézbe venni őket.
Úgy döntöttünk, megvárjuk, amíg a tengerbe vonulnak. Egymás mellett ültünk a homokban, az időt pedig beszélgetéssel ütöttük el. Justin mindkét személyisége megmutatkozott ez alatt a pár óra alatt. A gyermeki énje, mely bohókás, vicces és enyhén hiperaktív, valamint az a Justin, aki komoly, nyugodt és az élet nagy dolgain elmélkedik. Rengeteget mesélt nekem a gyerekkoráról, a küzdelmeiről. Hosszas monológot tartott arról, hogy sose adjuk fel az álmainkat, hogy mindig küzdeni kell. Ha más nem is, ez az egy teljes mértékben közös volt bennünk. A cikis élményeinken percekig képesek voltunk nevetni (ami tőlem nem volt megszokott az elmúlt két hétben). Egymás szekálása természetesen nem maradhatott el, de mindig hangot adtunk a megértésnek is. Körülbelül három órája beszélgethettünk, lassan hajnali egy óra is elmúlt.
- Gyanús, hogy senki sem keres minket. – lassan az utolsó teknőc is elérte a vizet. Sietős léptekre lettünk figyelmesek. A hátunk mögött Usher közeledett felénk.
- Többet ne szóld el magad. – jegyezte meg Justin csalódottan.
- Van fogalmatok róla, hogy mennyi az idő? Dolgozó emberek vagytok, szükségetek van pihenésre. – közölte Usher, persze egyáltalán nem komolyan.
- Mélységes bocsánatáért esedezünk. – Justin felállt, és mélyen meghajolt, míg én a nevetésemet tartottam vissza, hogy nehogy kitörjön belőlem. - Ugye azért nem kapunk túlórát? – kérdezett vissza Justin.
- Ha lefizettek, nem. – Közben Usher szépen beterelt minket a szállodába.
- Miről folyt a csevej három órán át? – tért a lényegre.
- Úgy látom, előtted semmi sem maradhat titokban. – rázta meg a fejét Justin. – Liz kiborult egy srác miatt, én megvigasztaltam, utána pedig kint maradtunk teknőcöket nézni.
- Remek. A jó kapcsolat a legfontosabb. Csak kérlek titeket, ne hajnali egykor jöjjön rátok. Pihennetek kell. Justin neked pedig nem szabad megfáznod. – nézett Usher most már komolyabban. Míg én azon gondolkodtam, hogy Justin engem miért becézget, a fele beszélgetésről lemaradtam. Közben felértünk a negyedik emeletre. Mint kiderült, Usher és Justin szobája egymás mellett van, gondolom nem véletlenül.
Mindkettejüknek jó éjszakát kívántam, majd beléptem a saját kis lakosztályomba. Mivel még nem voltam álmos, a ruháimat átpakoltam a szekrénybe. Nem is értettem, hogy férhettek el egy bőröndben (a cipőimmel együtt). Közben jutott csak eszembe, hogy nem köszöntem meg Justin segítségét. Így hát elővettem egy cetlit, majd dőlt betűkkel csak ennyit írtam rá: „köszönöm :)”. Kiosontam, majd becsúsztattam az ajtója alá.
Másnap reggel hét órakor ébredtem, még azelőtt, hogy felcsendült volna Cody Simpson édes hangja. Az első dolog, amire felfigyeltem, hogy nem álmodtam. Legalábbis nem emlékszem, hogy álmodtam volna. A második dolog, hogy kivételesen jó közérzettel ébredtem. A harmadik, hogy bejutottam, és a mai napon az életemben egy új fejezet veszi kezdetét. A negyedik pedig, hogy Justinnal töltöttem a tegnap estét. Mintha reménykedni kezdtem volna, hogy ma minden megváltozik. Hogy ma újra a régi Liza lehetek. És ezt részben Justinnak köszönhetem.
Pontosan hét óra nulla perckor szólalt meg a mobiltelefonom ébresztője. Miközben a szobában tevékenykedtem, még körülbelül hatszor újraindítottam az All day-t, és Codyval együtt énekeltem: „You're like my favorite song on the radio, radio, radio, radio, I could listen to you all day, you're like a music video, video vi-vi-video, I could look at you all day.” Öt percig a szekrény előtt ácsorogtam, és azon gondolkodtam, mit vehetnék fel. Mivel a mai napon hét ágra sütött a nap (most meg hirtelen minden milyen tökéletes, nem?), valami könnyedebbre gondoltam. Megkerestem a farmer rövidnadrágomat, hozzá pedig egy fehér trikót, valamint egy hosszabb pink kardigánt választottam. A hajamat magasan lófarokba kötöttem. Miután mindennel végeztem, és úgy véltem, szalonképes vagyok, felhúztam a pink sarumat, majd kiléptem az ajtón. Egy apró cetlit kapott fel a szél, és tőlem néhány méterre ért földet. A kezembe vettem. „Mit is? Butus. Ez csak természetes. :)” – állt a papíron. Elmosolyodtam. A zsebembe tettem, és elindultam a többiekhez.
Hogy lehet úgy levezetni egy megbeszélést, hogy csak négy személyes asztalok vannak?! Hirtelen azt sem tudtam, hova üljek. Szégyen, de még egyik táncost sem ismerem. Viszont ahogy elnézem, ők ismerik egymást. Két négy személyes asztalt foglaltak el, míg két másik asztalt a felnőttek és Justin. Egyedül náluk maradt szabad hely. Justin nekem háttal ült, viszont amikor Usher rám pillantott, ő is felém fordult. Szélesen elvigyorodott, és a mellette levő üres helyre mutatott. Miközben feléjük mentem, körülnéztem az étteremben, nehogy valamelyik táncos tekintete találkozzon az enyémmel. A boxok hosszú sorokban helyezkedtek el és gesztenyebarna fal választotta el őket egymástól. Az asztalok téglalap alakúak, két oldalt mélyvörös kétszemélyes ülőgarnitúrával. A barna márványpadlón láttam a saját tükörképemet, valamint a bézs plafonon lógó hatalmas üvegcsillárokat. A táncosok ültek az egyik, Justinék a másik oldalon, köztük széles folyosó.
- Jó reggelt! – köszöntem, miközben helyet foglaltam Justin mellett. Usher és Pattie kedvesen mosolygott, Justin pedig elém tolta az étlapot. Lopva a többiek felé tekintettem, de egyik sem velem volt elfoglalva.
- Sikerült választani? – Usher felé néztem. Még szerencse, hogy légkondicionált helyiségben vagyunk, különben tuti elolvadtam volna.
- Azt hiszem, én csokis-mézes müzlit kérek. – Usher odaszólt a legközelebbi pincérhez, aki azonnal fel is vette a rendelést. Justin hamburgert, Usher és Pattie pedig sonkás-tojásos rántottát ettek. Visszanéztem Justinra, aki a telefonját nyomogatta.
- Twitter. – bökte felém a fel nem tett kérdésemre a választ.
- Én is szoktam. – hajoltam picit közelebb.
- @lizanemeth? – mutatott a nevemre a telefonján. Bólintottam. - Követhetlek?
- Ha nagyon szeretnél. – ráztam meg a fejemet.
- Most mivan? – nézett rám mosolyogva.
- Nem szoktam semmi érdekeset kiírni.
- Nem baj. – közben ujjával megnyomta a follow gombocskát. Elővettem a telefonomat, és felmentem én is twitterre. Visszaigazoltam a felkérést. Szinte azonnal kaptam is egy privát üzenetet:
- Szia! :) - írta Justin.
- Szia.. :D - válaszoltam.
- Megtaláltad a cetlit? :DD
- Itt van a zsebemben. :)) De ezeket szóban is megbeszélhetnénk.. :D
- Végülis csak 20 centire ülsz tőlem. :DD
- Köszönöm a tegnap estét. :) Azt hiszem, tényleg megmentettél.
- Azt látom. Sugárzol. :)
- Mi?? Sugárfertőzött lettem?! :O
- Hülye. :DD Amúgy nagyon szívesen. Örülök, hogy jobban vagy. Nem éri meg szenvedni, élvezni kell az életet.
- Te már csak tudod, szupersztár. :D
- Amúgy képzeld, nem álmodtam vele! – mondtam ki hangosan. A táncosok mind egyszerre fordultak felém, Pattie összehúzta a szemöldökét, Justin rám pillantott meglepetésében, Usher viszont egyáltalán nem zavartatta magát.