Aznap éjjel ismét zápor futott végig Los Angeles városa felett. Az esőcseppek hangos koppanással érkeztek az ablak felületére, én pedig hiába forgolódtam az ágyamban, a zaj elől nem tudtam elmenekülni. Csak negyed óra elteltével sikerült teljesen kizárnom az időjárás okozta hangzavart. Azonban még mielőtt elnyomhatott volna az álom, újabb zavaró körülményre lettem figyelmes. Halk motoszkálás szűrődött be a szoba ajtajának folyosó felőli oldaláról. Reményvesztve, nagy sóhajtás kíséretében ültem fel az ágyon s anélkül, hogy akármit is láttam volna, lábujjhegyen indultam el az ajtó felé.
A folyosó most már csendes volt, csak egy rózsaszín cetli függött oda nem illő módon a szobám ajtaján: „tonight. going out. with me. J.”. Miközben a mikor, a hová és az ezekhez hasonló kérdések merültek fel bennem, jóleső mosollyal az arcomon és kíváncsisággal az oldalamban indultam el Justin ajtaja felé. Ahogy egyre közelebb értem a 79-es szobához, annál kivehetőbb volt a dal, melyet a fiú dudorászott. Óvatosan bekopogtam, de válasz nem érkezett. A dal hirtelen abbamaradt, majd Justin lépteinek zaját puffanások sorozata követte. Aggódva nyomtam le a kilincset.
- Justin.. – mosolyodtam el a felborult bőröndök, valamint az ágyon heverő kupac láttán.
- Lis? – bújtatta ki Justin a fejét az ágyneműhalom alól. Nagyot fújt, majd lerugdosta magáról a takarót. – Azt hittem, Usher az. – masszírozta meg a tarkóját.
- Így nem fogod tudni elhitetni vele, hogy alszol. – kuncogtam. Rám nézett, tekintete pedig mintha elidőzött volna rajtam. - Szóval, hová megyünk így hajnali kettőkor?
- Fagyizni. – jelentette ki teljesen határozottan.
- Végülis csak az eső szakad, mi pedig hajnali két órakor pizsamában fagylaltozni megyünk. Ha nem te mondanád, nem is lennél Justin Bieber. – forgattam meg a szemeimet egy mosoly kíséretében.
- Szeretem a nem mindennapi dolgokat.
- És mi történik, ha lebukunk? – Justin megindult felém, majd néhány centiméterre tőlem kinézett az ajtón.
- Amiről nem tudnak, az nem fáj. – fordult felém, amitől valamilyen oknál fogva enyhe bizsergést éreztem. Mintha végigfutott volna a hátamon a hideg.
- Bölcs mondás. – böktem ki, miközben úgy éreztem, hogy nem tudom róla levenni a tekintetemet.
- Oké. Tíz perc múlva itt találkozunk. Kettőt kopogj.
- Rendben. Két kopogás. Értettem. – Alig hogy kiléptem az ajtón, vissza is fordultam.
- Várj. Hajnali kettő van.
- Nyitva lesz, ne aggódj.
- Beveted a kapcsolataidat? – húztam fel a jobb szemöldökömet.
- Nem. – nevette el magát Justin. – Non-stop.
- Szeretlek Los Angeles!
Pontosan tíz perc múlva magenta-rózsaszín csíkos, kapucnis pulóverben, farmernadrágban, a kedvenc Nike Delta Force cipőmben, a hajgumitól loknis frizurával és smink nélkül álltam a 79-es szoba előtt, majd ahogy azt megbeszéltük, kettőt kopogtam. Justin alig hogy kilépett az ajtón és maga után becsukta azt, sietős léptekkel húzni kezdett maga után és csak akkor engedte el a kezemet, amikor már a lépcsőn haladtunk lefelé. Fekete Supra cipőt, fekete nadrágot, valamint fekete-fehér kockás inget viselt, ujjait egészen a könyökéig feltűrve, kezében pedig fekete dzsekijét szorongatta.
Szűk tíz perc után már a Starbucks pultjánál várakoztunk a fagylaltkelyheinkre, majd helyet foglaltunk az egyik, ablakoktól távol eső boxban.
- Szóval, mi is van köztetek Cody-val? – bökte felém a kérdést Justin két kanál fagylalt között.
- Komolyan erről szeretnél beszélni?
- Csak kíváncsi vagyok. Csókolóztatok már? – Azt hittem, hogy félrenyelek, de nagy nehezen sikerült lenyelnem a fagyit anélkül, hogy megfulladtam volna.
- Jó konkrét vagy, hallod.
- Miért, a fiúkkal ilyesmiről nem szoktál beszélni? – mosolyodott el Justin, viszont én tudtam, hogy nem őszintén.
- Hát, a legjobb barátaim lányok. – A következő kanál fagyi után én kérdeztem: – Zavar? – A tekintetét kerestem, de nem nézett rám.
- Cody? Nem. – Rövid és tömör. Tehát igen a válasz a kérdésemre.
- Hát, igen, csókolóztunk. – vallottam be. Justin izmai itt mintha megfeszültek volna.
- Beszéljünk inkább másról. – kezdte turkálni a fagylaltot, ami már félig megolvadt.
- Te hoztad fel.
- Mindegy. – Hosszabb csönd után Justin felkapta a fejét. - Van egy ötletem! Gyorsan edd meg, elmegyünk valahová. – Alig hogy lenyeltem az utolsó falatot, Justin máris intett a pincérnek. – Fizetnénk.
- Külön, vagy egyben szeretnétek?
- Külön! – Egyben! – szólaltunk meg egyszerre. Zavartan pillantottam Justinra, aki már nyúlt is a pénztárcájáért.
- De.. – kezdtem volna bele, de leintett.
- Nagyon szépen köszönjük. - adta át a pénzt a pincérnek.
- Justin, hova viszel? – kezdtem aggódni lassan tizenöt percnyi gyaloglás után, miközben ő sietősen haladt mellettem a csuklómat szorítva. – Nagyon türelmetlen vagy mostanában.
- Ne haragudj, csak teljesen bezsongtam.
- Akkor vagy valami őrültségre készülsz, vagy zenével kapcsolatos.
- Melegedik. – mosolyodott el Justin.
- Nem, Justin, nem melegedik. Mindjárt megint esni fog. – néztem fel az égre, miközben halk kuncogás hagyta el a számat. Justin tempója lelassult, a kezemet pedig elengedte.
- Megérkeztünk. – Az házra néztem, amely számomra teljesen ugyanolyan volt, mint az a harminc másik, ami előtt elhaladtunk. Követtem Justint az épületbe, mígnem a harmadik emeleten végre megállt. A folyosó legtávolabbi ajtajához sietett.
- Üdvözöllek a második otthonomban!
- A stúdió? – Furcsa érzés fogott el, ahogy belegondoltam abba, hogy itt készülnek el végleges formájukban Justin dalai.
- Gyere. – Fogta meg a csuklómat, majd a zongora felé húzott.
- Most jön az, hogy te milyen hihetetlenül tehetséges vagy? – nevettem el magam.
- Nem. – mosolyodott el Justin. – Írtam egy dalt, de nem tudom befejezni. Szeretném, ha segítenél. – Megütögette a széket jelezve, hogy üljek le mellé.
- Én? – kicsit megilletődve, de helyet foglaltam mellette. A farzsebéből összehajtogatott kottapapírt húzott elő, majd kihajtogatva a kottatartóra helyezte. Végül rám pillantott, elmosolyodott, majd játszani kezdett. Miközben énekelt, hol rám, hol a kottára, hol pedig a billentyűkre tévedt a tekintete.
- You got that smile that only heaven can be. I’ll pray to God everday that you keep that smile. Yeah, you are my dream, there’s not a thing I won’t do, I’ll give my life up for you ’cause you are my dream. And baby everything that I have is yours, you will never go cold or hungry, I’ll be there when you’re insecure let you know that you’re always lovely, girl ’cause you’re the only thing that I got right now. – hihetetlen érzés volt hallani, ahogy énekel. Nem a televízióból, nem a lejátszómból, hanem élőben, néhány centiméterre tőlem. Észrevettem, hogy engem néz. Várt. Várt arra, hogy lássa a reakciómat. Az ÉN reakciómat.
- Nagyon tetszik. – Egy pillanatra mintha elidőzött volna a tekintetemben, én pedig úgy éreztem, mintha a szemei arra késztetnének, hogy én is így tegyek. Néhány másodperc után zavartan kapta fejét a kotta felé. - Eddig nekem is tetszik, de utána valami nem jó.
- Hadd lássam. – kezembe vettem a kottapapírt, majd alig hallhatóan dúdolni kezdtem.
- Mit szólnál hozzá, ha ez a hang egy kisterccel feljebb csúszna? Itt pedig lehetne az, hogy one day when the sky is falling. Sokkal drámaibb lenne.
- Igen, ez jó ötlet. – Azonnal satírozásba kezdett és a refrén első sora fölé az én javaslatomat írta.
- Igazából ezt duettnek képzeltem. – nézett rám csibészes mosollyal, várva, hogy nekem is leessen.
- Nem, Justin, szó sincs róla! – kezdtem tiltakozásba.
- De én szeretném. Látszik, hogy értesz hozzá.
- Nem.
- Lis.. – Hogy tudja így kimondani a nevemet?
- Nem, Justin, nem tehetem.
- Nem teheted? Ez nem ütközik törvénybe. – enyhe nevetés, legalábbis ahhoz hasonló hagyta el a számat.
- Justin, én nem tudok énekelni. – mosolyogtam rá csalódottan.
- Azért megpróbálhatod.
- Nem, Justin, én tényleg nem tudok énekelni. Hangszálműtétem volt. – Nem tudtam másképpen fogalmazni, hogy végre megértse.
- Szóval te énekeltél? – kerekedtek el mogyoróbarna szemei.
- Három éve.
- Akkor már meggyógyult. – legyintett.
- Nem hiszem, hogy menni fog. – mosolyogtam még mindig, hogy ne lássa rajtam a kétségbeesést. Justin a kezét óvatosan a combomra helyezte. – Próbáld meg. Nem olyan lánynak ismerlek, aki csak úgy feladja.
- Nem ismersz még eléggé. – Justin mély levegőt vett, de tekintetét nem vette le még mindig mosolygós arcomról.
- Fel kellett adnod azt az álmodat, hogy énekesnő lehess. Ez az álmod, ami ebben a pillanatban is éppen valóra válik, váltotta fel az előző álmod szerepét. Eltaláltam? – Meglepetten bólintottam.
– Lis, fejezd be. Tudom, hogy Viktor tett ilyenné, hogy ilyen hihetetlenül pesszimista vagy mostanában. Én viszont addig nem hagylak békén, amíg nem leszel újra önmagad.