PART 7 - Én azt mondom, könnycsepp, te azt mondod, tenger

Mihelyt becsuktam magam mögött az ajtót, valamiféle megkönnyebbülést éreztem. Mintha a testemre ható gravitáció már nem húzott volna annyira a földhöz. Mintha a szívem és a lelkem körül felrepedt volna egy látszólagos burok. Talán a megszűnő nyomás miatt, melyet az elmúlt napok okoztak, vagy talán attól, hogy végre egy kicsit szabadnak érezhetem magamat. Az sem kizárt, hogy a szorongásomnak az előbbi körülbelül egy óra volt az oka, melyet Justin Bieber-rel töltöttem, aki belőlem nem látott többet, mint csapzott hajat, valamint elfolyt sminket.

Tekintetemmel jobbnak láttam kerülni a saját tükörképemet, így inkább végigpásztáztam a lakosztályomat. Semmi flanc, semmi nagyzás. Gyanítom, Justin szobája sem lehet puccosabb ennél. Legalábbis ha én lennék a becses édesanyja, biztosan nem kényeztetném el a már így is világsztár fiacskámat. Mindezek ellenére a szoba elegáns volt, a fehér és a fekete tapéta mellett a lila szín dominált. A legszükségesebb tárgyakon kívül, mint a franciaágy, az éjjeliszekrény, az íróasztal, a szekrénysor, a televízió, valamint néhány állólámpa és fotel, különböző dísztárgyak, növények, vagy éppen falon csüngő képek tették otthonosabbá a helyiséget. Kezdtem sajnálni a lila padlószőnyeget, melyet éppen ebben a pillanatban áztattam át, így hát egyenesen a bőröndöm felé vettem az irányt, mely a fekete takarón hevert, majd előkutattam belőle a pizsamámat, amelyben az éjszakát fogom eltölteni (jelen esetben ez egy fehér rövidnadrágból, valamint egy baba kék trikóból állt).

„Semmi nagyzás?!” Kis híján a földön kötött ki az állam. „Még hogy semmi..” Szájtátva léptem be a fürdőszobába. Közben az ujjam, melyet a kapcsolóra helyeztem, egyidejűleg le is nyomta azt, így a lila fénytenger megszűnt. – Így mindjárt más. - Beljebb léptem, majd megnyomtam a fürdőszoba falára felszerelt kapcsolót. Ezúttal a plafonon, valamint a mosdó környékén elhelyezett apró lámpácskák gyúltak fel, immár fehér színben. Velem szemben a falat széles sávban tükör borította, melyben tökéletesen láttam, ahogy felhúzom a szemöldökömet, és ezzel egyidejűleg az arcom elfintorodik. – Áuu. – ennyit tudtam a látványhoz hozzáfűzni. A mosdókagyló fehér, az alacsony szekrénysor, melybe beépítették, valamint a fal lila, a padló csempéje pedig fekete volt. Tőlem jobbra helyezkedett el a falba épített zuhanykabin. Alig vártam, hogy minél előbb megszabadulhassak a nedves gönceimtől. Miután végeztem a fürdéssel és a hajmosással (málna és menta illattengerben úszva), valamint a többi ilyenkor szokásos dologgal, belebújtam az ágyba a lila és fekete díszpárnák közé, és bekapcsoltam a televíziót.

Végre utat engedtem a gondolataimnak. Lassan tudatosult bennem, hogy tényleg bekerültem, és ezzel egyidejűleg szépen lassan hozzászoktam a helyzethez, ahogy Justin jelenlétéhez is. A mai napot, a kellemetlenségekkel együtt is, teljesen pozitívan értékeltem. Az egyetlen problémám a vízhiányból adódó szomjúságom volt. Nem is emlékszem, mikor ittam utoljára. Kis gondolkodás után eszembe jutott, hogy a földszinten láttam egy éttermet. Belebújtam a hófehér mamuszomba, s miután kikutattam a pénztárcámat, elindultam az ajtó felé. Igazán remek helyre tették azt a hatalmas tükröt, melynek segítségével minden nap, ahányszor csak ki- vagy belépek az ajtón, teljes egészében látom magamat. Most is ösztönösen belenéztem. Mégsem mehetek le pizsamában.. Visszasétáltam a bőröndömhöz (ideje lenne kipakolni belőle), majd keresgélni kezdtem egy fekete farmernadrág, egy fehér trikó, valamint egy szürke kapucnis pulóver után. Felhúztam a piros Converse tornacipőmet, és még egyszer belenéztem a tükörbe. A hajam kicsit kócos volt, és smink sem volt rajtam, de nem célom elcsábítani az ásványvizes palackot.

Most kivételesen a liftet használtam, hogy minél előbb megjárjam az italvadászatot. Az étterem büféjéhez siettem, kifizettem a szénsavmentes vizemet, majd indultam is visszafelé. Út közben beletettem a visszajárót a pénztárcámba, s közben futólag felnéztem, nehogy nekimenjek valakinek. Abban a pillanatban egy fiú tekintete fúródott az enyémbe. A szívem nekiütközött a bordámnak, ahogy hevesen zakatolni kezdett. Elakadt a lélegzetem. Nyelni próbáltam, de a gombóctól, melyet a torkomban éreztem, képtelen voltam rá. Úgy éreztem, mintha valami húzna lefelé, és egyúttal mintha földbe gyökerezett volna a lábam. A fiú alakját mechanikusan követve megfordultam, ahogy elhaladt mellettem. Egész testemben remegni kezdtem, arcomon hideg könnycsepp folyt végig. Megszédültem, és ezzel együtt elveszítettem az egyensúlyomat. Hátrálni kezdtem, hogy ne dőljek előre, de közben nem tudtam levenni a tekintetemet a fiúról. A könnycseppek egyre csak gyűltek a szememben, én pedig kezdtem úgy érezni, hogy végképp kicsúszik a lábam alól a talaj, ahogy egyre jobban elveszítem a térérzékemet. Összegörnyedve markoltam bele a szívem felett a pulóverembe, amikor hirtelen egy ismeretlen test ütközött a hátamnak. Egy tenyeret éreztem a felsőmön, az orromat enyhe parfümillat csapta meg. A fülemet mintha madártollal csiklandoznák.

- Liza.. – olyan lágyan hallottam a nevemet, ahogy azelőtt még soha. A hang irányába néztem, és két aranybarna szempárral találtam szemben magam, néhány centiméterre az enyémtől. Most már tudtam, hogy amit az előbb madártollnak éreztem, azok hajszálak voltak.

- Miért sírsz? Mi történt? – a hangja aggodalommal teli volt. Nem emelte el a tekintetét, helyette kezét az állam alá helyezte, és óvatosan felemelte a fejemet, hogy teljes mértékben a szemembe nézhessen.

- Jus..tin.., én.. – kapkodtam levegő után. Ujjával óvatosan letörölte a könnyeimet.

- Gyere, kiviszlek a partra, és szépen elmesélsz mindent. – Ujjait óvatosan a csuklóm köré fonta, és húzni kezdett a hátsó kijárat felé. Még mindig a könnyeimmel küszködtem, és próbáltam a pulcsim ujjával letörölni az újra és újra előbuggyanó könnycseppeket. Egyáltalán nem érzékeltem, hogy Justin mennyi ideje húz maga után, vagy, hogy éppen hol járhatunk, de nem is igazán érdekelt. Folyamatosan a fiú arcképe lebegett a szemem előtt, újabb és újabb sírógörcsöt eredményezve, melyet próbáltam visszafojtani.

Az orromat erős sós illat csapta meg, a lábam alatt süppedőssé vált a talaj. Justin nem húzott tovább, így én is megálltam. Felnéztem. Megtöröltem a szememet, hogy tisztán láthassak. Justin közelebb jött, és megsimogatta az arcomat. A feje fölött megpillantottam a holdat, mely visszatükröződött a zavaros tengeren. Lágy, hűvös szellő érte a bőrömet, a sós illat pedig kitisztította az orr- és arcüregemet. A hátam mögé néztem. Ott állt a szálloda esti pompájában, hangulatosan kivilágítva, alig pár méterre tőlünk. Visszanéztem Justin-ra, aki értetlenül kereste a tekintetemet. Lenézett a kezemre, én pedig követtem a tekintetét. Keze az enyémhez ért, majd mellém sétált, és leült a homokba, engem is magával húzva. Rám nézett, és várt.

- Én nem szoktam sírni. – böktem ki. A cipőm orrára meredtem.

- Miért gondolod, hogy az jó? Nem tarthatsz magadban örökké mindent. A fiúk is sírnak. – nézett rám megértően, mégis kétségbeesett arckifejezéssel.

- Te szoktál sírni? – tettem fel a kérdést, nehogy ő kérdezzen.

- Miért sírtál? – múlt időben kérdezett, így magam is rájöttem, hogy már nem sírok.

- Ez.. bonyolult. Nem hiszem, hogy érdekelne. De esküszöm, nem lesz több ilyen. – azt akartam, hogy békén hagyjon, de éreztem, hogy addig nem nyugszik, amíg nem tudja, mi történt.

- Dehogynem érdekel! – kelt ki magából. – kedvellek, és nem szeretem, ha valaki szomorú, akit kedvelek.

- Kedvelsz? – lepődtem meg.

- Aranyos lány vagy. Tetszik az, hogy emberként kezelsz. Most pedig, mivel emberként kezelsz, kezelj egy kicsit barátodként. Megbízhatsz bennem. – érdekes, de tényleg úgy éreztem, hogy jelen esetben ő az egyetlen, akire számíthatok.

- Justin, én tényleg nem akarlak a gondjaimmal terhelni.

- Akkor terhelsz, ha nem mondod el. Hogyan dolgozzunk együtt, ha nem számíthatunk egymásra? Én fontosnak tartom, hogy bizalmas és jó kapcsolatom legyen a csapatommal. Tudod mit? Tegyél próbára. Mondd el, mi bánt, és ha kiderül, hogy nem bízhatsz bennem, elmehetsz. Bármikor itt hagyhatod ezt az egészet. – a szemembe nézett, és egy pillanatra sem bizonytalanodott el. A tenger felé néztem, és mély levegőt vettem. Mindenképpen jobb, ha beszélek róla, mint ha magamba fojtom.

Egy levegővel ledaráltam mindent, ami Viktorral kapcsolatos, nehogy ismét sírásban törjek ki. Justin egész végig a szemembe nézett, feszülten figyelt, néhol pedig megértően bólogatott. Sőt, mintha csalódottságot láttam volna a szemében.

- Hát, ez az én történetem. – zártam le a monológomat. – Ez az egyetlen dolog, ami ennyire megviselt. Mindig is erős lány voltam, és teljes mértékben optimista. De Viktort úgy szerettem, ahogy senki mást. – Justin fájdalmas tekintettel nézett rám.

- Igazán sajnálom, ami történt. Biztos nehéz lehetett róla beszélni, de hidd el, jól tetted. És köszönöm, hogy elmondtad. – mosolygott rám óvatosan.

- Mikor megláttam azt a fiút, azt hittem, tényleg ő az. Annyira olyan volt az arca, az öltözködése, a haja.. azt mondják, valahol a világban van belőled még egy. Egy hasonmás. – nagyot nyeltem, hiszen a gombócot még mindig éreztem a torkomban.

- Kétszer mentettelek meg a mai nap. – mosolygott rám. Örültem, hogy próbált felvidítani, és hogy végre eltértünk a témától.

- Nem voltam életveszélyben. – mosolyodtam el. Néhány másodpercig csak egymást néztük. Végül ő törte meg a csendet.

- Tudod, ilyenkor a legszebb a tenger. Eső után, enyhe szélben. – a partra néztem. Még csak most tűnt fel, milyen csodálatos. A felhők visszatükröződtek a tengeren, mintha a víz felszínén úsztak volna. Hihetetlen érzés volt a tengertől néhány méterre a homokban ülni, miközben fázol, de mégis kellemesen bizsergeti a bőrödet a szél, mely magával hozza a tenger sós illatát. Justin-ra néztem, aki abban a pillanatban elkapta a tekintetét a tenger felé. Elmosolyodtam, majd ismét a vizet figyeltem. Óvatosan a szemem sarkából ismét rá pillantottam, és láttam, ahogy a hold fénye tükröződik aranybarna szemeiben. Haja most enyhén szőkésnek hatott. Rám pillantott, mire én kaptam el a fejemet. Elmosolyodtam, és éreztem, hogy ő is ezt teszi. Rendkívül hálás voltam érte, hogy megosztotta velem ezt a csodás érzést. Hogy törődött velem, amikor a legnagyobb szükségem volt rá. Úgy éreztem, találtam magamnak egy barátot.

PART 6 - Tejszínhabbal szeretném

Az időjárás most sem nekem kedvezett. Az eső úgy szakadt, mintha dézsából öntötték volna. Alighogy kiléptem a színház ajtaján, máris bőrig áztam. Ennek ellenére a városban hatalmas volt a tömeg. Esernyők szín kavalkádja tárult a szemem elé, miközben a négysávos autóúton járművek tömkelege közlekedett.

Nem tehettem mást, a fejemre húztam a kapucnimat, és útnak indultam. Mivel az üzletek nyitvatartási ideje hat óráig tart, mással próbálkoztam. Az első három kávézóban végig sem hallgatták a monológomat, és szinte azonnal kitessékeltek (gondolom rosszul mutattam volna az arany és ezüst evőeszközök mellett), a negyedik pedig olyannyira lepukkant volt, hogy mikor az internet hozzáférés felől érdeklődtem, a pincérnő meglepetésében elnevette magát.

Körülbelül harminc perc telhetett el az óta, hogy útnak indultam. A nap lassan elérte a horizontot, azonban az eső még mindig szakadt. Kezdett besötétedni, s ezzel együtt a hőmérséklet is csökkent. Egy pillanatra megálltam, és körbenéztem. Teljesen elkerülte a figyelmemet, hogy inkább lakóházak, mint üzletek előtt sétálok el. A város zaját egyre távolabbról hallottam. Szembesülnöm kellett azzal, hogy azt sem tudom, hol vagyok. Próbáltam higgadt maradni, és gondolkodni. Elhagytam a belvárost, tehát az lesz a legjobb, ha visszafordulok.

Alighogy megfordultam, egy hollófekete Range Rover tűnt fel mellettem. Hiába próbáltam a periférikus látásomra támaszkodni, lehetetlen volt átlátni az üvegen. Elkapott volna a röhögő görcs, ha még el is rabolnak. De úgy döntöttem, nem törődök vele. Azonban az autó mindvégig mellettem, az én emberi tempómban haladt. Na jó, ez már nem vicces. Körbe néztem. Egy lélek sem volt rajtam kívül az utcában. Remek. Ez lesz a nap fénypontja. Arról kezdtem el gondolatokat alkotni, hogyan fogom kiszabadítani magam, ha megtámadnak. Ütök, rúgok, harapok. Hiába sikítanék, azt úgysem hallaná senki. Valamiféle éles követ kerestem a tekintetemmel.

- Lisa! – hallottam a nevemet. Megálltam. Na, erre az egyre pont nem számítottam.

- Hova sietsz? – erre az eléggé cinikus megjegyzése felhúztam a szemöldököm.

- Szerinted? Végülis csak az eső sza.. – az autóra emeltem a tekintetemet. - ..kad. – tényleg azt hittem, hogy egy kisebbfajta röhögő görcs törik ki belőlem.

- Hát, nyugodtan siethetsz tovább az esőben, ha nagyon akarsz. Vagy akár be is szállhatsz. – Egyértelműen tudtam, melyiket választanám. A probléma csak annyi volt, hogy Justin Bieber ült a volánnál. Felnéztem az égre, és elmosolyodtam: „kíváncsi vagyok, most mivel fogsz megleckéztetni”.

- Ha sokat gondolkozol, nem fogom megengedni, hogy beülj mellém. Mondjuk, ennél vizesebb már úgysem lehetsz. – Ránéztem. Justin Bieber azt akarja, hogy üljek be az autójába. Eltartott néhány percig, mire feldolgoztam ezt a felettébb szokatlan információt. Végül erőt vettem magamon, megkerültem az autót, s miután Justin kinyitotta nekem az ajtót, beszálltam.

- Komolyan azt hittem, hogy inkább sétálni akarsz. – mosolyodott el. Ránéztem, de egyelőre még mindig küzködtem az arcával. Még hozzá kell szoknom, hogy Justin Bieber-t testközelből láthatom. Mialatt újra gázt adott, én az elhaladó épületek felé emeltem a tekintetemet, hogy ne kelljen rá néznem. Feltűnésmentesen ki-be lélegeztem, és tudatosítottam magamban: „Nyugodj meg. Ő is csak egy „átlagos” ember. Te most táncos vagy, nem rajongó.”  Miután legyőztem magamban a kezdetleges lányos zavaromat, végigpásztáztam tekintetemmel az autó belsejét, a bézs műszerfalat, a bőrüléseket. Kellemes meleg futott végig a bőrömön, a levegőben finom illat terjengett. Nem tudtam megállapítani, hogy az illatosító, vagy pedig Justin parfümje az, esetleg ezek egyvelege.

Ismét a periférikus látásomat vettem igénybe, és óvatosan Justin-ra néztem. Miközben az utat figyelte, néha-néha rám tévedt a tekintete. Mosolyra húztam a számat. Valószínűleg észrevette, hiszen ő is elmosolyodott. Feltehetőleg úgy nézhettem ki, mint egy ázott mosómedve. A ruhám a bőrömhöz tapadt, a hajam csomókban hullott a vállamra. A feltételezett látványtól majdnem elnevettem magam.

- És mégis hogy kerülsz a külvárosba, szakadó esőben, a cuccaid nélkül? – törte meg végül a csendet Justin. Hangja kellemesen csilingelt a fülemben.

- Hol is kezdjem? Kenny elhozta a bőröndömet a válltáskámmal együtt. Nos, ebből adódóan nincs nálam se mobiltelefon, se pénz, se térkép, a hotel nevét pedig elfelejtettem. Jason és Kenny is, sőt mindenki más is előbb lelépett, mielőtt észrevettem volna, hogy mennyire ügyes is vagyok. Így valamiféle ötlettől vezérelve elhatároztam, hogy internetet keresek. A probléma csak annyi, hogy nem ismerem a várost. Szóval, ezért voltam a külvárosban, szakadó esőben, a cuccaim nélkül. – Justin tekintete néhányszor találkozott az enyémmel. Lassan kezdtem hozzászokni a jelenlétéhez. Elmosolyodott.

- Te vagy Jason keresztlánya, igaz? – Meglepett a kérdés.

- Ismered? – kérdeztem vissza.

- Egyszer összefutottunk a stúdióban. Scooter mutatott be minket egymásnak. – elkerekedett a szemem.

- Tudtam, hogy valamit titkol előlem. – ráztam a fejemet mosolyogva. Hirtelen mintha valami nyomni kezdte volna a fenekemet. Belenyúltam a nadrágom zsebébe. Egy papír került az ujjaim közé. Kivettem, és mikor megláttam, mi az, azt hittem, egy kisebbfajta röhögő görcs törik ki belőlem.

- Az szerintem nagyon is hasonlít egy térképre. – kuncogott Justin.

- Inkább az utat nézd. – visszafogott nevetés hagyta el a számat. Már emlékszem. Még a taxiban tettem a farzsebembe, a színházba jövet. Visszatettem a helyére.

- Nálunk csak a tizennyolc év felettiek kaphatnak jogosítványt. – törtem meg ezúttal én a csendet.

- Talán nem érzed magad biztonságban? – érdekes módon egyáltalán nem zavart, hogy ő vezet.

- Ügyesen vezetsz. – nyugtattam meg. Kipillantottam. Hatalmas megkönnyebbülés volt ismét a belvárosban lenni. Az eső sem szakadt már annyira. Kellemesen éreztem magam Justin társaságában (mellesleg fűtött autóban!), viszont mindennél jobban szerettem volna átöltözni. Justin tekintetét éreztem a bőrömön. Rápillantottam. Arra számítottam, hogy elkapja a tekintetét, de nem tette. Elmosolyodott, majd ismét az utat figyelte. Úgy éreztem, valami rosszban sántikál. A gyanúm beigazolódott, amikor nem egy szálloda, hanem egy kávézó előtt álltunk meg.

- Ugye szereted a forró csokit? – mosolyodott el ismét. Igazából, ő ahányszor csak rám néz, mindig mosolyog. Ez nagyon jól eső gesztus volt tőle.

- Ez eléggé meglepő kérdés, de igen, szeretem. – mosolyodtam el én is.

- Miért lenne meglepő? Így is eléggé húzós napod volt, a forró csoki pedig mindenre orvosság. – kacsintott rám. A fejére húzta a kapucnit, majd rám nézett. Csak most esett le, hogy meg szeretne hívni.

- Tejszínhabbal szeretném. – mondtam szégyenlősen. Bólintott, majd besietett a kávézóba. Fekete farmernadrágot valamint szürke dzsekit viselt. Az ezüstszínű Supra cipőjébe szinte azonnal beleszerettem. Viszonylag hamar megfordult, két műanyagpohár forró csokival a kezében. Beült mellém a Range Rover-be, majd a kezembe nyomta a forró csokimat.

- Kifizetem, ha visszaértünk a hotelbe.

- Ugyan. Egy lánynak nem illik ilyet mondani. – leszedte a műanyag fedőt, majd belekortyolt. Édes csokoládéillat szállt fel a poharamból, miután én is leszedtem a tetejét.

- Köszönöm szépen.

- Tetszett az összeállításod, amiben táncoltál. – tért el a témától. Justin Bieber megdicsért..

- Hát ezt is köszönöm. – néztem rá, miközben ismét belekortyoltam a forró csokiba. – Amúgy Scooter és Jason honnan ismerik egymást?

- Többször dolgoztak már együtt, és úgy tudom, nagyon jó barátok.

- Mivel nekem erről fogalmam sem volt, legalább senki nem mondhatja, hogy protekcióval kerültem be. – Ismét felnéztem Justin-ra. – A tejszínhabtól nem fog bajuszod nőni.

- Tapasztalatból tudod? – egy pillanatnyi hatásszünet után egyszerre nevettünk fel, majd a mellékelt szalvétával letöröltük a „bajszunkat”. Alig vártam, hogy befeszüljön a rekeszizmom, de úgy tűnik, nem most jött el az ideje. De az idő mindenre gyógyír. És talán a forró csoki nem mindenre. Justin lehúzta az ablakot, majd a műanyagpoharat kidobta a szemetesbe.

- Nem félsz attól, hogy meglátnak? – közben beindította az autót.

- Pont ezért szeretem ezt a kávézót. Mert itt nincs akkora nyüzsgés.

A hátralevő néhány percben, míg a szállodához értünk, én is kivégeztem a forró csokimat. Justin út közben megemlített néhány fontosabb látnivalót (pontosabban plázát), ahova MINDENKÉPPEN el fog vinni. A mélygarázsban parkoltunk le. Felfelé menet Justin folyamatosan Los Angeles-ről beszélt, amit nagyjából követni is tudtam, bár több olyan név is elhangzott, ami számomra még mindig nem mondott sokat. Miután felértünk, azonnal a recepcióhoz mentünk. Miközben Justin a recepciós hölggyel kommunikált, futólag körbepillantottam. A kör alakú helyiség plafonján hatalmas üvegcsillár függött, mely visszatükröződött a márványpadlón. A bézs barázdált oszlopok több kisebb helyiségre osztották a termet.

- Liza! – szólt egy ismerős hang. Justin nyomta kezembe a szobakulcsomat.

- 77. Hányadik emelet is pontosan? – húztam fel a szemöldököm.

- Csak a negyedik. – mosolygott. Ez azt jelenti, hogy egy szinten körülbelül 20 lakosztály van.

Megköszönte a recepciós segítségét, majd elindultunk felfelé a lépcsőn.

- Klausztrofóbiás vagyok. – bökte ki.

- Én is enyhén frusztráltan érzem magam a liftben. – Justin út közben nem igazán szólt hozzám, engem pedig ámulatba ejtett a szálloda hangulata. Végül kisebb séta után a 77-es lakosztály előtt kötöttünk ki. Justin felé fordultam. Mintha gondolkozott volna valamin.

- Hát, köszönöm, hogy elhoztál, köszönöm a forró csokit, és köszönök mindent. – mosolyogtam.

- Mindent? – csodálkozott.

- Vicces vagy. – húztam szélesebb mosolyra a számat, míg ő elvigyorodott.

- Ha esetleg ismét fuvarozni kéne, a 79-es szoba az enyém.

- Ilyen nem lesz még egyszer, megígérem. – Justin szája most lefelé konyult.

- Ne vágj már ilyen fejet! – ráztam meg az enyémet. Elmosolyodott.

- Akkor holnap reggel 8-kor lesz a megbeszélés. Ne aludj el! – húzta fel a szemöldökét. Fejcsóválva kinyitottam az ajtót, majd beléptem.

- Jó éjt. – köszöntem el tőle.

- Jó éjt neked is. – egy utolsó mosollyal elbúcsúztam tőle, majd becsuktam az ajtót.

PART 5 - Lizából egy is sok, de kettő már tömeg

Nem a legjobb időt fogtuk ki a városnézésre. Az ég beborult, a levegő lehűlt. Az eső is szemerkélni kezdett. A fekete BMW anyósüléséből szemléltem a várost, miközben azon tűnődtem, mennyi annak az esélye, hogy pont akkor esik az eső, amikor itt vagyok. Los Angeles napsütötte város. Nem értem, nekem miért nem akarja megmutatni a szebbik oldalát.

Jason kiváló idegenvezető volt. Hiába voltam most már tisztában a belváros szinte minden egyes pontjával, biztosra vettem, ha most kitenne az egyik sarkon, azt sem tudnám, hol vagyok. Számomra az utcákat és látnivalókat jelző táblák tömkelege nem segített sokat, csak még jobban belekeveredtem. Mindezek ellenére az angyalok városa csodálatos volt. Egyedül azt sajnáltam, hogy a fényképezőgépem a bőröndömben maradt. Ámulatba ejtő volt igazi pálmafákat látni, és néha-néha felbukkant a távolban a tengerpart és az óceán is.

Míg Jason kisebb előadást tartott a városról, én a táj szemlélése közben a gondolataimba mélyedtem. Folyamatosan összeszorult a gyomrom, ami tőlem meglehetősen szokatlan volt. Most az egyszer nekem is szabad izgulnom, hiszen mégiscsak az elsőszámú álmomról van szó. Állandóan a zsűri arckifejezése járt a fejemben. Egyedül Justin és Usher biztató mosolyára, valamint Scooter nyugodt és kedves hangjára tudtam támaszkodni. Viszont annak örültem, hogy az események végre egy kicsit elterelik a gondolataimat Viktorról.

Jason egy órával korábban hozott vissza a válogató helyszínére. Mivel nem tehettünk mást, vártunk. Egyre jobban izgultam, így az idő is egyre gyorsabban telt (hát persze..). A váró lassacskán megtelt emberekkel. Átlagosan tizenhat-tizenhét évesek lehettek, de akadt köztük idősebb, vagy éppen fiatalabb is. Számuk lassan megközelítette a százat. Hamar elérte a kis mutató a hatos számot. Az utolsó másodperceket a faliórán követtem nyomon. Mihelyt a nagymutató is a helyére került, az ajtó mellett álló férfi arra kért minket, hogy nagyjából rendeződjünk sorokba, és kulturált ember módjára induljunk el befelé, mihelyt az ajtó kinyílik. Kihangsúlyozta, hogy aki nem tud viselkedni, az sajnos nem maradhat. Erre azonnal síri csend nehezedett a váróra. Néhány másodperc múlva Scooter kukucskált ki az ajtó mögül. Miután meggyőződött arról, hogy minden rendben van, kitárta az ajtót, és egyesével megindulhattunk befelé. Egy utolsó pillantást vetettem Jason-ra, majd én is beléptem az ajtón.

- Sziasztok! – hallottam ismét Scooter hangját. Nem volt szükség arra, hogy csendre intsen minket. Csak néhányan helyezkedtek még, a legtöbbeknek gyanítom, hogy az idegességtől földbe gyökerezett a lábuk.

- Nos, egészen biztos vagyok benne, hogy azonnal tudni akarjátok az eredményt. Ezért nem is szeretném tovább húzni az időt. Hogy gyorsabban haladjunk, csak azoknak a nevét fogom abc-rendben felolvasni, akik bejutottak. Tőlük azt szeretném kérni, hogy az eredményhirdetés után maradjanak itt megbeszélésre. – Megköszörülte a torkát, majd kezébe vette a névsort. Egyre hevesebben kalapált a szívem. Attól féltem, kiugrik a helyéről. A cipőm orrára meredtem, és feszülten vártam.

- Lana Stewart. – Az L betűre nagyot dobbant a szívem, de mégsem az én nevemet hallottam. Kezdtem ideges lenni. Az agyamig hatolt a csend. Azt hittem, lassan beleőrülök. Még a lélegzetemet is visszafojtottam. Hosszabb hatásszünet után Scooter hangja ismét felcsendült.

- Lisa Balman. – A kezem remegni kezdett. Ökölbe kellett szorítanom ahhoz, hogy a testem mellett tudjam tartani. Ha a következő nem én vagyok, vesztettem.

- Nora Dickens. – Megakadt a tüdőm felé áramló levegő. Egy pillanatra mintha megállt volna ereimben a vér. Mintha a szívem kihagyott volna egy dobbanást. Elkerekedett szemmel meredtem a cipőmre. Úgy éreztem, nem vagyok képes megmozdulni. Őszintén szólva erre fel voltam készülve. De nem hittem volna, hogy ekkora sokkot fog okozni. Néhány másodperc után sikerült ténylegesen felfognom, hogy nem kerültem be. Összeszorult a szívem. Ökölbe szorítottam a kezemet, és mély levegőt vettem. Erős vagyok. Lesz még rá lehetőségem. Sosem adom fel az álmaimat. A pozitív gondolkodásomat apától örököltem. Mindig is képes voltam kezelni a helyzetet. Amikor hármasra feleltem történelemből, egyszerűen csak vállat vontam, és azt mondtam: „majd kijavítom”. Amikor valaki megjegyzéseket tett rám, egyszerűen csak elnevettem magam. Azonban senki sem tökéletes. Előfordul, amikor a szíved már nem bírja el a fájdalmat, hiába próbálkozol. Ezt a helyzetet viszont, úgy gondolom, a lehető legjobban kezeltem. Ennek így kellett lennie. Lesz még rá lehetőségem, hogy táncos lehessek.

- Mindenkinek nagyon szépen köszönjük a részvételt! Aki pedig most nem került be, ne csüggedjen. Nem véletlenül álltok itt, hiszen mindannyian rendkívül tehetséges táncosok vagytok. Lesz még lehetőségetek, hogy a tánctudásotokat hasznosítsátok. Csak ragadjátok meg az alkalmat. Még egyszer köszönjük, hogy itt voltatok!

A tömeg áradatával együtt én is kijöttem a teremből. Erőtlen mosolyt küldtem Jason felé, aki megértően mosolygott vissza rám. Helyet foglaltam mellette a mélyvörös kanapén. Igen, szomorú voltam. De ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy végeztem. Táncos leszek, vagy ma, vagy holnap, esetleg két év múlva, de mindenképpen az leszek. Viszont a város rettenetesen fog hiányozni. Attól tartok, beleszerettem Los Angeles-be. A nyüzsgésébe, a csodálatos pálmafáiba. Egyáltalán nem akartam hazamenni. Csak egy időre el akartam szakadni a saját világomtól. Felejteni akartam. Boldog akartam lenni.

Enyhe szúrást éreztem a jobb oldalamban. Jason-ra emeltem a tekintetemet. Fejével egy férfi felé bökött, aki a nevemen szólított.

- Igen? – kérdeztem zavarodottan. Scooter Braun tekintete találkozott az enyémmel.

- Attól tartok, rossz Lisa mellé tettem a pipát. – vallotta be. – Ne haragudj, hogy csak most vettük észre. Justin kérdezte, hogy te miért nem vagy bent. Akkor derült csak ki, hogy hibát követtem el. Még egyszer nagyon sajnálom. – Egyelőre csak pislogtam, és próbáltam valamiféle hangot kipréselni a torkomon. Scooter azonban közbeszólt.

- Nem kell válaszolnod. Elég, ha bejössz velem. – mosolygott. Nem akartam hinni a fülemnek. Jason ismét oldalba bökött, hogy magamhoz térjek. Enyhén meg is lökött, így végre felálltam. Scooter a hátamra tette a kezét, és bekísért. Futó pillantást vetettem Jason-ra, akinek a szeme azt sugallta: „én megmondtam”. Az ajtó mellett a másik Lisa nézett rám könnyes szemmel. Sajnáltam, de nem bántam, hogy nem került be. Nyugodtan tarthattok önzőnek, de ez az én álmom. És egy álom nem valósulhat meg úgy, hogy az mindenkinek jó legyen.

A megbeszélés úgy negyed óráig tarthatott, de nem sok konkrétumról esett szó. Közölték velünk a hotel címét, valamint arról is tájékoztattak minket, hogy a csomagjainkat külön autóval szállítják el. Így még lehetőségünk nyílik a városban körülnézni, esetleg egy utolsó közös programot szervezni a hozzátartozókkal, barátokkal. A feltétel csak annyi volt, hogy tíz órára mindenki kerüljön a hotelszobájába, hiszen másnap reggel nyolc órakor lesz még egy megbeszélés a továbbiakról.

Az öltözőben már csak az én csomagom árválkodott pontosan abban a helyzetben, ahogy én hagytam hét órával ezelőtt. Miután átöltöztem, tájékoztattam a családomat és Rékáékat is az eseményekről, majd elindultam, hogy megkeressem Jason-t. Csakhogy még ki sem léptem az ajtón, máris akadályba ütköztem. Egy nagydarab férfi állt előttem.

- Lisa, ugye? – mosolygott. Bólintottam.

- A csomagjaidért jöttem. Elvinném a hotelbe, ha megengeded. – megpróbáltam a szemébe nézni, de akkor valószínűleg kitört volna a nyakam. Kénytelen voltam egy lépést hátrálni. Tényleg azt hiszed, hogy egy vadidegen gondjaira bízom a táskámat? Lépteket hallottam, így elfordítottam a fejemet a hang irányába, és próbáltam a hatalmas test mellett kinézni az ajtón. Jason mosolygó arcát pillantottam meg.

- Ő itt Kenny Hamilton, Justin testőre. Nyugodtan rábízhatod a csomagjaidat. – közelebb lépett Kenny-hez, majd kezet fogtak. Kezdtem úgy érezni, hogy Jason valamit titkol előlem..

Kenny se szó se beszéd, felkapta a csomagjaimat, és elindult velük kifelé. Utána néztem volna, azonban most Jason teste torlaszolta el az ajtót.

- Líz, sajnálom, de nem maradhatok tovább.

- Semmi gond. – mosolyt erőltettem az arcomra, hogy ne aggódjon.

- Ha szükséged lenne valamire, nyugodtan hívj fel. Hiányozni fogsz. – húzott közelebb magához, és megölelt. Kellemes illat áradt belőle, mint mindig.

- Te is hiányozni fogsz. – dünnyögtem a vállába. Most kezdtem csak felfogni, mennyire egyedül leszek. Két keze közé fogta az arcomat, egy puszit nyomott a homlokomra, majd kifelé menet még egyszer rám nézett, és becsukta maga mögött az ajtót. Leültem az egyik fotelbe, és azon gondolkodtam, vajon most mit csináljak. Arra az elhatározásra jutottam, hogy hívok egy taxit, és elvitetem magamat a hotelbe. Be is nyúltam a pulóverem zsebébe a mobiltelefonomért, de nem volt ott. Megnéztem még egyszer. Tényleg nincs a zsebemben. Felpattantam, és körbenéztem az öltözőben. Nincs sehol. A válltáskám.. Már emlékszem. Beletettem. A pénzköteg mellé.. Fantasztikus. Akkor most mégis hogyan fogok tudni eljutni a hotelbe? A cím.. Nem jutott eszembe a cím. A térképen bejelöltem, de a térkép is a táskámban maradt. Remek. Még stoppolni sem tudok. Hogy lehetek ennyire szétszórt? Komolyan, mi van velem? Néhány perc gondolkodás után arra jutottam, hogy elindulok, hátha a városban találok egy térképet, vagy akármilyen módon internet közelbe tudok kerülni. Ha előbb észreveszem, hogy nincs meg a mobiltelefonom, még utolérhettem volna Kenny-t, vagy Jason-t. Azt, hogy melyik hotelben szállunk meg, csak mi tudjuk, a rajongók miatt. De a színházat már szinte mindenki elhagyta.

PART 4 - Nem csak egy táncot akarok látni, hanem érezni, ahogy táncolsz

Mikor beléptem a színház épületébe, csak akkor tudatosult bennem igazán, mibe is csöppentem. Körülbelül száz embert láttam, akik kényelmesen, de betöltötték a hatalmas csarnokot. A folyamatosan szaladgáló emberek között nem mertem keresztülmenni. Nem lenne éppen szerencsés, ha abban a pillanatban, hogy belépek, eltörik valamim. Könnyen meg lehetett különböztetni az embereket. A jelentkezők mind egy-egy számot viseltek, különbözőképpen a ruhájukra tűzve. Ezenkívűl eléggé szembe tűnő volt, ahogy egy helyben toporogtak, a kezüket tördelték, vagy idegesen birizgáltak valamit. Az alkalmazottak fel-alá járkáltak körülbelül 120 km/h-s sebességgel, papírokkal, üdítős üvegekkel a kezükben. Szerencsére nem volt olyan nagy a sor a regisztrációs pultnál, hiszen mindenkinek időpontja volt. Én pontosan 12:00-ra voltam iderendelve.

Eszembe jutott, amikor még otthon csücsültem a számítógép előtt, és nem is sejtettem, hogy egyszer esélyt kapok arra, hogy valóra váljon az álmom. Egy szerdai nap volt, pontosabban június 22.-e. Egy teljesen átlagos nap. Mihelyt haza értem az aznapi edzésről, azonnal a számítógép elé ültem. Rékától kaptam egy sms-t, hogy mindenképpen beszélnünk kell. Bejelentkeztem msn-en, és ő azonnal rám is írt. Rettentően izgatott volt. Én pedig azon csodálkoztam, hogy képes ennyire pörögni este nyolc órakor, egy két óráig tartó edzés után. Akkor tértem magamhoz igazán, amikor leírta, hogy „valóra váltom az álmodat”. Nem tudtam, miről beszél. Aztán belinkelte Justin Bieber hivatalos oldalát. Természetesen szeretem Justin Bieber-t, de nem értettem, ez hogyan függ össze az én álmaimmal. Azt írta, hogy olvassam el az első hírt. „Táncosok a világ minden pontjáról! Ezt a lehetőséget nem hagyhatjátok ki! Olvass tovább a részletekért!” Elolvastam az egész bejegyzést. Ilyenkor mindenki ugyanarra gondol. „Mennyi annak az esélye, hogy pont engem választanak? Vagyok annyira tehetséges, hogy egy világsztár táncosa lehessek?” Nos, én nem vagyok mindenki. Én megvalósítom az álmaimat. És ezt Réka is nagyon jól tudta. Ahogy azt is, hogy a tánc az „Álmaim” című lista legelső helyén szerepel. Igazából írni akartam neki, hogy belevágok. De ő már azzal fogadott, hogy elintézte. Anyuék elengedtek, és a jelentkezési lapot is kitöltötte. Csak egy videót kell készítenem. Ezeket mind én is képes lettem volna elintézni, de úgy éreztem, ez valamiféle ajándék a számomra. Nem éltem bele magam, nem kergetem magam butaságokkal. De mindent megtettem azért, hogy eljussak idáig. És most itt vagyok.

Valakinek sikerült kizökkentenie a gondolataimból, miközben majdnem fellökött. Már csak ketten álltak előttem a sorban. Futva körbenéztem a csarnokban. A fapadló és a bútorok is mind cseresznyefából készülhettek. Valóban elegánsan hatott a vörösesbarna fa a bézs tapéta mellett. Közelebb léptem, elővettem a válltáskámból a jelentkezési lap másolatát, majd letettem a pultra. A nő nem nézett rám, csak elvette a papírt, alaposan végignézte, majd megkereste a nevemet a számítógépes adatbázisban. Harminc év körüli lehetett, vörösesbarna rövid göndör hajának rakoncátlan tincseit igazgatta szabad kezével.

- Kim, itt van a két órás. – szólt a mögötte kávézó hölgynek. Az hirtelen felpattant, elkapta a papíromat a pultról, a kezembe nyomta a sorszámommal együtt (77), majd azt mondta, kövessem. Jó viccnek tűnt, miközben ő előre rohant, én pedig kerülgetve az utamba álló embereket, követtem. Miután felmentünk az első emeletre és végigmentünk a folyosón, egy ajtóhoz vezetett, majd azonnal ott is hagyott. Itt szerencsére már nem volt akkora a nyüzsgés, és nem kellett attól tartanom, hogy eltaposnak. A folyosón végig vörös szőnyeg húzódott, a bézs falat arany minták díszítették. Az ajtón a következő felirat állt: „13.00-14.00”. Azon kezdtem el gondolkodni, egy órába hány produkció fér. Ha mindenki egy percig táncol, a zsűri megjegyzéseit is beleszámítva egy táncos öt percig tartózkodhat bent. Ezek szerint tizenkettő táncossal leszek egy öltözőben. Nem is húztam tovább az időt, bementem. Senki nem nézett rám, mindenki magával volt elfoglalva. Letettem a táskámat és a bőröndömet az egyik fotel mellé, és körbenéztem. Az öltöző aránylag nagy volt, a fal kivételesen fehér, az ugyanilyen színű bútorok mellett a kanapé fekete bőr.

Rezegni kezdett a jobb zsebem, és felcsendült Bruno Mars - Grenade című száma. A kijelzőn Réka nevét láttam.

-   Szia! Na? Ott vagy már? Mesélj! Nem érdekel a telefonszámla. – kuncogott a telefonba. A háttérből Niki is köszönt, valószínűleg kihangosították a telefont.

-   Sziasztok. Igen, most érkeztem meg. Még van két órám. Minden rendben, Los Angeles nagyon szép. – mondtam kicsit kedvetlenül.

-   Líz.. Mi ez a hangnem? Ne felejtsd el, ki is vagy. Csak pozitívan, tudod. És mi újság Jason-nal? Még mindig eszeveszettül helyes? – hallottam, ahogy Niki szájából kicsúszott egy „ahh”.

-   Jason-nal is minden rendben. Álomszép házuk van. Rengeteg képet fogok készíteni, ígérem.

-   Mindenki puszil téged, és gondolunk rád! De úgyis bekerülsz. Le is teszem, mert anyu leharapja a fejemet. Szeretünk! Puszi! – én is elköszöntem, majd ki is nyomtam a telefont. Közben érkezett egy SMS anyutól, melyben azt taglalja, hogy bekerülök, ne izguljak, és hogy szeretnek. Visszaírtam, majd ismét körbenéztem. Az egyik lány annyira bénázott a sorszámával, hogy nevetnem kellett. Persze visszafogtam magam. Odamentem, és feltűztem a számot a pólójára.

-   Köszönöm! – mosolyodott el, majd megfordult, és tovább készülődött. Nem értem, miért kell ennyire közömbösnek lenni azért, mert válogatáson vagy. Mivel jobb dolgom nem volt, én is átöltöztem. Felhúztam egy fehér cicanadrágot, rá egy pink lábszármelegítőt, egy pink trikót, rá pedig egy lila bővebb pulóvert, melynek az alja a fenekemig ért, és fedetlenül hagyta a jobb vállamat. A lila Nike cipőm volt a tökéletes kiegészítő. Elővettem a kistükrömet, és a sminkemet, valamint a hajamat is megigazítottam. Utolsó simításként feltűztem a 77-es számot a pulóveremre. Készen voltam, és volt még több mint egy órám. Kikotortam a táskámból a CD-t, melyen az erre az alkalomra kiválogatott zenéim voltak, egy félliteres ásványvizet és a jelentkezési lapomat, majd kimentem. Meglepetésemre Jason-t pillantottam meg az ajtóban.

A színházteremben zajlott a válogató, nekünk, táncosoknak, valamint a közeli hozzátartozóknak a váróban kellett várakoznunk. Arra számítottam, hogy majd kivetítőn keresztül láthatjuk a bent zajló eseményeket, de tévedtem. Teljes tudatlanságban fogunk bemenni a terembe.

Az egyik vörös kanapén ültem, mellettem Jason a laptop-ját böngészte. Ez a terem nem sokban különbözött a színház bármely más helyiségétől. A bézs, vörösesbarna, fehér és bordó szín együttes volt itt is az uralkodó. Mellettem már csak azok ültek vagy éppen álltak, akik 13:30 után következnek. Iszonyatosan lassan haladt az idő, a nap elejéhez képest. Jason nem engedte, hogy használjam a laptop-ját, mert elvileg valamiféle fontos dolga akadt. Viszont engem nagyon idegesített, ahogy a többi jelentkező adja át nekem a negatív energiát. Tördelték a kezüket és fel-alá járkáltak. Eddig sikerült nyugodtnak maradnom, nem akarom, hogy miattuk kezdjek el idegeskedni. Most akarattal tereltem el a gondolataimat Viktor felé, nehogy véletlenül izgulni kezdjek. Így mindjárt gyorsabban telt az idő, már csak ketten voltak előttem. Arra lettem figyelmes, hogy egy kéz ér az enyémhez. Jason-ra néztem, ő pedig rám.

- Tudom, hogy nem szoktál idegeskedni. Ezért nem is mondom azt, hogy nyugodj meg, vagy, hogy ügyes leszel. Ez egyértelmű. Csak annyit mondhatok, hogy legyél önmagad. Hogy úgy táncolj, ahogy eddig, és ne hagyd, hogy elterelje a figyelmedet Justin Bieber, vagy éppen Usher. Ha meglátod őket, biztosan össze fog szorulni a gyomrod. De biztos vagyok benne, hogy tudod majd kezelni a helyzetet. – teljesen komoly volt. Ha bárminemű munkáról van szó, mindig komoly. (megjegyezném, hogy az ő álma azzal teljesült, hogy most zenei producer lehet. Tehát nála az álom egyenlő a munkával.) Örültem neki, hogy nem nyugtatni próbált.

- Usher is bent van? – kérdeztem vissza izgatottan.

- Még jó. – nevetett fel. - A zsűri maga Justin Bieber, Usher, Scooter Braun, Ryan Good, Stella Bellefleur, valamint Pattie Malette.

- Tudsz még valamit, amit én nem? – húztam fel a szemöldököm.

- Az még fontos lehet, hogy nem csak Justin dönt. Tehát mindenképpen közös megegyezés alapján születik döntés. Scooter és Ryan szakmai szemmel nézik a produkciókat, Usher emellett a megjelenést is fontosnak tartja. Justin, mivel még gyerek, elsőre úgyis azt fogja nézni, hogy nézel ki. Tehát ha esetleg nagy vigyorral fogadna, még nem jelenti azt, hogy megnyerted magadnak. Ha nem vagy jó, Scooter-ék nem hagyják, hogy bekerülj. Pattie a külső szemlélő. Akinek semmilyen szakmai tapasztalata nincsen. Ő mindenképpen a látványra alapoz.

- Egyéb fontos információ? – néztem kicsit meglepetten.

- A CD-t leadtad már, ugye? – bólintottam. – Akkor más nincs. – Közben kijött a 76-os sorszámú lány. Eddig nem is figyeltem, ki milyen arckifejezéssel távozik. A 76-os számú jelentkező azonnal vízért nyúlt. Ahogy fogta a palackot, azt hittem, leönti magát. Iszonyatosan remegett. Azt nem tudtam, hogy magától a helyzettől, vagy azért, mert nem került be.

- Te következel. – jött oda hozzám egy negyven év körüli férfi. Ő kivételesen mosolygott. Jason elengedte a kezem, és egy utolsó nyugtató mosolyt küldött felém.

Mihelyt beléptem az ajtón, a férfi azonnal rám is csukta azt. Először a színpadot pillantottam meg, ahol táncolni fogok. Ez a terem már sokkal modernebb volt, mint a színház többi része. A színpadnak különös sokszög formája volt, egy három fokos lépcső vezetett a hátsó fal felé, mely lámpákkal és kivetítőkkel volt felszerelve. A plafon lámpái vörösen világították be a termet. Elfordítottam a tekintetemet, és megláttam a zsűri asztalát. Többrétegű üveg a lapja, a kerete fehér. A pár méternyi folyosón, ahol én álltam, az egész asztalt nem lehetett belátni. Nagy levegőt vettem, majd elindultam befelé. Lassan bontakoztak ki az alakok a fal mögül, ahol álltam. Először egy huszonöt év körüli, hosszú egyenes barna hajú nőt pillantottam meg a jobb oldalon, majd egy idősebb férfit, és Scooter Braunt. Mellette a félhosszú világosbarna haj ismerős volt. Justin Bieber. Itt dobbant egy nagyot a szívem. Fel sem fogtam, hogy ő az. És mellette.. Sikítani akartam. Usher! A gondolataim azt tárták a szemem elé, ahogy átvetem magamat az asztalon, és a nyakába ugrok. De elhessegettem ezt az enyhén vicces képsort. Mellette ült egyértelműen Justin édesanyja. Mindenféle érzelmet elnyomtam magamban, és teljesen higgadtan (persze belül üvölteni tudtam volna) az asztalhoz mentem. Senki nem figyelt rám, biztos az előző lányról beszélgettek. Mikor az asztalhoz értem, Scooter nézett fel rám.

- Szia! Lisa Németh, ugye? – mosolygott. Mindenki rám nézett. Próbáltam nem másra nézni, csak Scooter-re. Fura volt angol kiejtéssel hallani a nevemet.

- Sziasztok. Igen. – bólintottam. Ilyenkor tud igazán hasznos lenni egy nőnek a periférikus látása. Tőlem balra láttam Stellát és Ryan-t. Ők teljesen közömbösen néztek rám. A jobb oldalamon Pattie szintén, viszont Usher az öltözékemet figyelte, és elégedetten mosolygott. Justin a szemembe nézett, de meg sem mozdult. Nem mosolygott. Nem tudom, ez most jó-e, vagy rossz. A tekintetem visszatért Scooter-ra, aki a jelentkezési lapomat nézte.

- Magyarországról jöttél? Te aztán kitartó lehetsz. – kisebb csönd következett. – Lássuk csak, melyik zenét válasszuk? – erre hirtelen mindenki odatódult Scooter mellé. Usher Justin-on átnyúlva a lapra bökött. Nem bírtam figyelmen kívül hagyni izmos karját.

- Különös választás. – nézett Scooter Usher-re. Mindenki visszaült a helyére.

- Legyen ez. Túl sok volt a New Style és a Hip-hop. Legyen ez igazi Lyrical. Nem csak egy táncot akarok látni. Hanem érezni, ahogy táncolsz. – nézett rám. Nagyra értékeltem, hogy ilyenkor nem tódul vér az arcomba. Scooter-re néztem, aki bólintott, így elindultam a színpad felé, majd beálltam a kezdő pozíciómba. Sikerült lenyugodnom, és csak magamra koncentráltam. Nem jutott eszembe többet Usher karja, vagy Justin szőkésbarna haja.

Mihelyt megszólalt Rihanna – Unfaithful című száma, a fejembe tódult az összes Viktorral kapcsolatos emlékem. A szomorú számok nem is az emlékeket idézik fel bennem, hanem az érzést, amit akkor átéltem. Hirtelen azt hittem, nem fogok tudni megmozdulni. De a tánc szenvedélye győzött a fájdalom felett.

Egy perc után leállították a zenét. Most már egyáltalán nem izgultam. Csak remélni tudtam, hogy sikerült átadnom, amit érzek. A mozdulataikat fürkésztem. Egy pillanat hatásszünet után Usher közelebb hajolt Scooter-hez. Erre az egész csapat odahajolt, amennyire csak tudott. Stella bólogatott, Ryan még mindig teljesen közömbösen hallgatta a beszélgetést, és néha közbeszólt. Leginkább Scooter, Usher, és Justin vitatkozott. Vagyis remélem, hogy nem vitatkoztak. Usher, miközben beszélt, folyamatosan hadonászott, Scooter pedig bólogatott. Justin néha rám nézett, aztán mondott valamit. Néha az anyja ilyenkor odahajolt, és nemlegesen rázta a fejét, viszont közben mosolygott. Nem tudtam, hogy maradjak-e, vagy kimenjek, hogy jó voltam-e vagy nem. Semmi nem volt egyértelmű. Egy perc után mindenki visszaült a helyére.

- Köszönjük szépen. Az eredményhirdetés ma este hat órakor lesz. – mosolygott Scooter. Ennél jobban nem is húzhatták volna az idegeimet. Hogy lehet ilyen közömbösen közölni valamit? Pedig fogadni mernék rá, hogy már döntöttek. Lányos zavaromban visszasétáltam a CD-ért és a jelentkezési lapomért. A szemem sarkából láttam, ahogy Justin rám mosolyog. Persze ez nem jelent semmit. Én is szoktam kedvesen mosolyogni, miközben azt gondolom, „menj a francba”..

Az ajtóban Jason várt rám. A kedvemért félbehagyta a munkáját, hogy körbevezessen a városban. Még bővem volt négy óránk az eredményhirdetésig.

PART 3 - Életem legnagyobb utazása veszi kezdetét

Reggel kilenc órára állítottam be a mobilom ébresztőjét, ami jó telefon módjára meg is csörrent pontosan 9:00-kor. Fejemre húztam a takarót, a jobb kezemmel pedig keresőútra indultam az éjjeliszekrény felé. (Kicsit meglepődtem, amikor a kezem nem ütközött Jason-ba.) Mikor hosszas tapogatózás után a kezem ügyébe akadt a mobilom, kinyomtam az ébresztőt. Hangosan dünnyögtem egy sort, aztán rájöttem, hogy a redőny miatt még mindig teljesen sötét van a szobában. Nagy nehezen ülőhelyzetbe küszködtem magam, és fáradtan néztem magam elé. A normális nyolc órából ha hármat sikerült aludnom. Kinyújtózkodtam, hatalmasat ásítottam, majd akaratlanul is az előző esti álmomról kezdtem gondolatokat formálni. Szerencsére közbeszólt a hasam, ami reggeliért kiáltott. Lenéztem balra, az utazótáskámra. Nekem komolyan el kell mennem odáig? Kibújtam a takaró alól, de meglepetésemre kellemes meleget éreztem a bőrömön. Lemásztam az ágyról, majd a bőröndömben kutakodva előkerestem egy egyszerű farmert és egy belebújós, kicsit nagy pulcsit. A következő úti cél egyértelműen a fürdőszoba volt. Bele sem mertem nézni a tükörbe, de sajnos muszáj volt. Ha valaki szembe jönne velem, tutira szörnyet halna ijedtében. Megmostam a fogam és az arcom, megfésülködtem, majd elindultam valamiféle elemózsiáért.

Az alsó szintet bejárta a nap fénye, valamint a kedvenc reggelim, az omlett illata. A konyha felé vettem az irányt. Az étkezőasztalnál Jason ült, alakját egy hatalmas újság mögé rejtve. (Az újság címe Daily News volt. Eszembe jutottak az amerikai filmekből ismert jelenetek, amikor a postás a verandára dobja az újságot, a lakosok pedig köntösben és kávéval a kezükben kisétálnak érte.) Jobb keze tájékán egy bögre csücsült az asztalon, benne pedig a gőzölgő kávé várta, hogy elfogyasszák. Jennifer éppen az omletteket sütötte, amiket az asztalon lévő két üres tányérból ítélve, valószínűleg nekem készített.

- Jó reggelt! – vakartam meg a fejem. Jennifer felém kapta a fejét. Nem értettem, miért néz rám ilyen furcsán.

- Azt mondta, jó reggelt. – tolmácsolta Jason angolul. Hát persze. Amerikában vagyunk. Lassan hozzá kéne szoknom, hogy ne magyarul beszéljek. Nem tudom elégszer megköszönni anyuéknak, hogy az angol kéttannyelvű osztályt erőltették.

- Ne haragudj. – mondtam most már angolul, majd helyet foglaltam Jason mellett. Tegnap nem is jártam a konyhában. A bútor mélykék színe tökéletesen illett a bézs tapétához és csempéhez.

- Neked is jó reggelt! – köszönt aztán vissza Jason és Jenny. Jason az újság mögül rám mosolygott. Vagy tudatni akarta velem, hogy tökéletes élete van, vagy pedig enyhe célzást kaptam a tegnapi éjszakával kapcsolatban arra, hogy minden rendben lesz. A reggeli csendesen és gyorsan telt. Éppen a gondolataimba mélyedtem volna, amikor Jason felpattant ülő helyzetéből.

- Úristen! Ennyi az idő? Jenny, mennünk kell. Vigyázz magadra, és ne szedd szét a házat. – célozta felém a mondatot Jason. – A válogatóra mindenképpen elmegyünk. Ha nem találnál oda, nyugodtan hívj fel. Vagy ha bármi van. – mosolygott rám ismét. Aggodalmat hallottam a hangjában. Fél év alatt sokat komolyodott. Alig néhány poént lőtt csak el, mióta itt vagyok. Puszit nyomott a homlokomra, majd elindult kifelé. Jenny felkapta az egyik székről a táskáját, kedvesen rám mosolygott, majd Jason nyomában kiviharzott a konyhából. A gőzölgő kávé még mindig az asztalon volt az újság mellett, a sütő pedig a tűzhelyen. Elmosolyodtam a látványtól. Mintha megtámadtak volna az űrlények.

Miközben az omlettet majszoltam, nem úsztam meg, és ismét elöntöttek az emlékek. Réka kétségbeesett arca jelent meg előttem. Az egész valahogy úgy történhetett (abból, amit meséltek), hogy meglátták, amint Viktor a hátsó kijárat felé húz. Utánunk jöttek, de már csak azt látták, amint Viktor a kezét rám emeli. Réka úgy mondta: „Szörnyű látvány volt. Legszívesebben belerúgtam volna párszor”. (Ennél a mondatnál, ahányszor csak eszembe jut, mindig elmosolyodom. Vizuális típus vagyok.) Norbi leszedte rólam Viktort, és teljesen higgadtan közölte vele, hogy haza kell mennie. (Norbi és Réka még csak két hónapja jártak, de úgy viselkedtek egymással, mintha már több éve tartana a kapcsolatuk. Emellett Norbi egyik nagyon jó barátom.) Taxit hívott, majd betuszkolta Viktort, és hazaküldte. Én aznap este Rékáéknál aludtam, Nikivel együtt. Amiben teljes mértékben biztos voltam, hogy össze voltam törve. Két hete próbálok túllépni ezen, mégsem vagyok rá képes. Én szakítottam vele. Az álom pasimmal. Most barátok vagyunk, legalábbis így váltunk el. Az eset óta nem beszéltünk. Nem mondanám, hogy hiányzik. De fáj, amit tett, és nehezen tudok túllépni rajta. De azért vagyok itt. Hogy felejtsek. Na meg..

Ma lesz a válogató.. Hogy izgulok-e? Egyelőre nem. Más dolgok terelik el a gondolataimat. Például a családom. Mi lehet most velük? Vajon hiányzom nekik? Az öcsémnek biztos nem, szerintem forradalmat szervez, ha hazamegyek. Azt hittem, el sem engednek. Amilyen idegállapotban vagyok.. Mindig azt kérdezik: „hol van az élettel teli, mindig vidám, mindig pozitív lány?” Én pedig mindig azt válaszolom: „úton van.” Igaz is, fel kell pörgetnem magam. Be akarok kerülni. Muszáj bekerülnöm. Nem mehetek úgy oda, mint egy zombi. „Bedobtam” a tányért a mosogatóba, felfutottam a szobámba, és lecipeltem a bőröndömet. Még van pontosan négy órám és 12 percem. Vagyis igazából körülbelül egy, beleszámítva az utat, és nem árt két órával előbb a helyszínre menni. Hirtelen izgatott lettem.

Bedobtam egy „legjobbak” feliratú cd-t a televízióhoz csatlakoztatott lejátszóba, majd feltoltam a hangerőt. Usher - Dj Got Us Fallin’ In Love. Valóban a legjobb. Fel kellett pörögnöm. Nem mehetek oda úgy, mint egy penészvirág. Villám tempóban felöltöztem. A választásom most egy fehér kapucnis pulcsira és egy rózsaszín csőnadrágra esett. Az idő még mindig hűvösnek tűnt, de az eső legalább nem esett. „So dance, dance like it’s the last, last night of your life, life, gonna get you right.” – énekelte Usher. „Táncolj úgy, mintha ez lenne az utolsó éjjel az életedben”. A nap mottója. Beszaladtam a fürdőszobába, egy kevés alapozó, tus, szemceruza és szempillaspirál. A hajamat loknisan hagytam, ahogy az éjszaka folyamán beállt a hajgumitól. Jó, azért megfésültem. Elkészültem, és még volt negyed órám. Ruha: pipa, fej: pipa, kaja.. mit fogok enni? Mikor benyitottam a hűtőszekrénybe, nem hittem a szememnek. 4 szendvics várt rám „Lisa” felirattal. „Köszönöm Jenny.” - mosolyodtam el. Bedobtam a puma válltáskámba a szendvicseket, és már indultam is volna az ajtó felé. „Csak egy kérdés. Hova kell menni?” Visszarohantam, megkerestem a dolgozószobát, majd az internetről leszedtem egy L.A. térképet, és kinyomtattam. A hely megvan, már csak el kell jutnom oda. Kifele menet találtam az előszobában egy cetlit, mellette egy kisebb pénzköteget. A cetlin ez állt: „taxira, meg amire kell.” Gőzöm sincs, mennyi pénzt fogok magamnál hurcolni, mindenesetre eltettem. Felhúztam a lila-fehér Nike 6.0. cipőmet, majd elindultam. És tényleg kellemesen langyos idő volt. A taxi már a ház előtt állt. Beugrottam, közöltem a címet (puskáztam a térképről), és végre elindultunk.

A taxisofőr egész úton nem szólt hozzám. Egy idő után meguntam, és elővettem a fülhallgatómat. Ha most Justin Bieber-t hallgatnék, szerintem liftezni kezdene a gyomrom, úgyhogy inkább Willow Smith – Whip My Hair című számára esett a választásom. A nap magasan járt, viszont újabb szürke felhők gyülekezőjét láttam az égen. A mellettünk elhaladó épületek tetejét nem is láttam, hiába nyomtam oda a fejemet az ablakhoz. Hihetetlenül kicsinek éreztem magam. Szerencsére már mindenki a munkahelyén volt, így dugóba nem keveredtünk. Nagyon hamar elment az idő, és felpörögtek az események. Hamarosan oda is érünk (legalábbis a térképből ítélve). A hamarosan most következett be. Rá két percre. A taxi egy színház előtt állt meg, legalábbis az épületre ez volt írva. Hirtelen sebesen verni kezdett a szívem. Most esett le, hogy pillanatokon belül látni fogom Justin Bieber-t. És ha minden jól megy, – és remélem, hogy minden jól megy - akkor Usher-t is. Mikor felnéztem, láttam, ahogy a sofőr felhúzza a szemöldökét. Ja igen, még mindig zenét hallgatok.. Kifizettem az utat, megköszöntem, hogy kidobta a bőröndömet a csomagtartóból, aztán elindultam a bejárat felé. Nem vagyok izgulós fajta, most mégis hevesen kalapált a szívem. Egy dolog viszont annyira jól elnyomta ezt az érzést, hogy most az egyszer akarattal gondoltam rá.. Viktor.. Mindjárt abbamaradt a heves szívdobogás, és a szívfájdalom vette át a helyét. Nem is baj ez. Lassú számmal készültem, tökéletes az időzítés. Megfogtam a kilincset, és lenyomtam.

PART 2 - Miért üldözöl még mindig ?

Hihetetlenül éreztem magam. Eddig két órát töltöttünk itt, mégsem voltam fáradt vagy éppen szomjas. A lábam sem fájt, pedig a kedvenc fehér bokacsizmámat viseltem. Különböző színű neon fénycsóvák cikáztak végig a termen, melyet beterített a gép által kilihegett szürke füstfelhő. Körbe néztem. Vakítóan fehér fogsorokat, valamint különböző stílusú, fehér és egyéb neon színű ruhákban táncoló alakot láttam. A saját ezüst felsőm is így világíthatott, egyedül a fekete latex cicanadrágom lógott ki a sorból. A barátnőim kiabáltak valamit, de az iszonyúan hangos zenétől semmit nem hallottam.

Megállás nélkül táncoltunk. A következő szám még szinte el sem kezdődött, mi már fel is ordítottunk az első néhány ütemre. Kiabálva énekeltük Miley Cyrus-sal együtt a dalszöveget, és közben azon nevettünk, hogy semmit nem hallani a hangunkból. „Who owns my heart? Is it love or is it art? ’Cause your way you got your body movin’, it’s got me confused, and I can’t tell if it’s the beat or sparks”. Az eszem elveszítette irányítását a testem felett, egyszerűen csak a zenét éreztem. Leírhatatlan volt. Becsuktam a szemem, és csak a számra figyeltem. Megszűnt körülöttem a világ, mintha megállt volna az idő. Az igazi táncos egyszerűen megbolondul, ha zenét hall. Nos, én megbolondultam.

Két kéz ért a csípőmhöz, megfordított, és magához húzott. Abban a pillanatban az sem érdekelt volna, ha egy vadidegen srác akar velem táncolni. De a barátom arcával találtam szemben magam. Testünk egymáshoz simult, miközben az ő keze végig a derekamat fogta. Átkaroltam a nyakát, bár ez kisebb mozgásnehézséget eredményezett. De ez abban a pillanatban nem számított. Egyszerűen éreztem a tekintetét, ahogy belehatol az enyémbe, és libabőrös lettem az érzéstől, a zenétől, mindentől.

Még fel sem fogtam, hogy vége lett a zenének, amikor levette a kezét a derekamról, és a csuklómnál fogva kirántott a tömegből. Végighúzott a termen, a hátsó kijárat felé. Kilökte az ajtót, kirántott, és a falnak nyomott. Azonnal megcsapott a hideg levegő, a hideg kőfaltól pedig libabőrös lettem. Szenvedélyesen megcsókolt, én pedig beletúrtam a hajába. Beleharapott az alsó ajkamba, majd újra és újra megcsókolt. A kezem a hajáról a nyakára, majd a hátára vándorolt, amit most különösen izmosnak éreztem, ahogy a csuklóimat a fejem mellett a falnak nyomta. Ajkai az enyémekről a nyakamra vándoroltak, majd a fülemet és az állcsontomat kezdte el csókolgatni. Egyre jobban rám nehezedett, és szorítani kezdte a csuklómat. Felszisszentem, de nem hagyta, hogy ilyesmivel törődjek. Térdét a lábam közé tette, és bal lábamat felhúzta a combjára. Belemarkolt az enyémbe, majd a bőrömbe mélyedve végighúzta az ujjait egészen a térdemig. Ismét felszisszentem a fájdalomtól, de nem törődött vele. Még jobban rám nehezedett, még jobban a falnak nyomott, és még erősebben szorította a jobb csuklómat. Elengedte a bal lábamat, a nyakam mögé nyúlt, és a fejemet az övéhez nyomta. Beleharapott az alsó ajkamba, most jóval erősebben, mint először. Kezével megmarkolta a hajamat, és azt meghúzva elhúzta ajkaimat az övéitől. Ezt már nem tudtam tűrni. Abban az egy másodpercben fájdalom nyilallt a bal combomba, a fejbőrömbe, az ajkamba és a csuklómba. Végre magamhoz tértem, és leesett, hogy mit is akar valójában. Csókra formálta ajkait, de még időben a szám elé tettem a kezem.

- Várj! Tudom, mit akarsz. De.. én erre még nem állok készen. – az ajkaim valamiért nagyon nehezen mozogtak.

- Én viszont nagyon is készen állok rá! – szája ismét megtalálta az enyémet.

- De.. Viktor.. állj le! – kapkodtam a levegőt két csók között.

- De én nem akarok leállni! – nézett rám tüzes tekintettel, majd zavartalanul a nyakamat kezdte el csókolgatni.

- Viktor! Elég! Hagyd abba! Nem fogom egy sikátorban elveszíteni a szüzességem! – fakadtam ki. Elrántott a faltól, és magához húzott, olyan erősen szorítva, hogy alig bírtam az oxigént leküszködni a tüdőmbe. Éreztem, ahogy a fogát végighúzza a bőrömön. Nem bírtam tovább. Egy határozott mozdulattal ellöktem magamtól.

- Állj le! Részeg vagy! Most azonnal hívunk egy taxit, és elmész haza! – figyelmeztettem, de nem kiabáltam.

- És mi van akkor, ha részeg vagyok? Akkor már nem is kaphatlak meg? – kapott el megint, és próbált megcsókolni. Félúton a jobb arca találkozott a bal tenyeremmel. Egy pillanatra csak a mozdulatlan profilját láttam, majd rám nézett. Úgy, ahogy még soha. Szemében tüzet láttam, de nem a szenvedély tüzét.

- Mégis mi a francot képzelsz magadról?! – Megindult a keze az arcom felé. Nem tehettem semmit. Fájt mindenem, és normális állapotban is kicsi lett volna az esélye, hogy vissza tudom tartani a kezét. Becsuktam a szemem, és összeszorított fogakkal vártam. Mintha már egy perce csak vártam volna, az ütés mégis előbb érkezett. Az alsó fogsorom lecsúszott a felsőről, és éreztem, hogy dőlni kezdek. Égett az arcom a fájdalomtól, és rettentően forrónak éreztem az alsó ajkam. Reflexszerűen két tenyérrel a földre zuhantam. Nem mertem kinyitni a szemem. Nem akartam. Mert ha kinyitom, az azt jelenti, hogy az előbbi néhány perc tényleg megtörtént.

Kiabálást hallottam, de a hangok elmosódtak. Egy kéz érintette meg a vállamat, mire összerezzentem. A kéz meleg volt, és kicsi. Nem az Ő keze. A lány felültetett, és kezével felemelte a fejemet. Mikor homályos tekintettel ránéztem, Réka nézett vissza rám. Hatalmas megkönnyebbülést éreztem, de nem tudtam megmozdulni. Szorosan magamhoz akartam ölelni, mégsem tudtam. Szerencsére ezt ő megtette helyettem. Niki is odafutott hozzám. Rám terítette a szürke kardigánom, majd próbáltak felsegíteni. Nem ment. Könnybe lábadt a szemem, majd hangos zokogásban törtem ki. Csak egyetlen szó csengett a fülemben:

- Elment.

Iszonyatos fejfájásra ébredtem. Azonnal fel is ültem az ágyon. Körbenéztem, már amennyit láttam a szobából. Látásom könnyektől volt homályos, valamint az egész szobában félhomály volt. Csak az ajtó alatti résen szűrődött be fény. Fáztam, de közben a testem forró volt. Éreztem, ahogy a gyöngyöző izzadságcseppek lepotyognak a homlokomról. Éreztem, ahogy a hajam az arcomhoz tapad.

Időbe telt, mire mondhatni visszatértem a testembe. Nem ez volt az első ilyen alkalom, ezért nem is kellett bizonygatnom magam, hogy csak álom volt. Igazából ez már a tizennegyedik álmom, és igenis valóságos volt.

Sírni akartam, de nem tudtam. Az is elképzelhető, hogy sírtam álmomban. Mintha a könnycsatornáim már kiürültek volna. Iszonyatosan dobogott a szívem, már szinte a dobhártyám is vele egy ütemben pattogott. Összeszorult a szívem, és nehezen kaptam levegőt. Mélyen beszívtam a szoba kellemes illatát, így sikerült megnyugtatnom magam. Visszafeküdtem, és bekapcsoltam a televíziót. Azt hittem, két hét után már nem fog kísérteni.

Pontosan emlékeztem mindenre. Nem akartam felidézni, de minden betódult az agyamba, utat törve magának. Egymás után villantak fel a képek. A tánc, aztán Viktor. Emlékszem, ahogy ujjai a csuklóm köré fonódnak. Emlékszem a hideg kőfalra, mely a bőrömhöz ért. Emlékszem az izmos hátára (Itt beleharaptam az alsó ajkamba. Francba, milyen helyes srác volt!), mely megfeszült, amikor hozzáértem. A beszélgetésünk minden szavát hallottam a fejemben. Még most is érzem az erős alkoholszagot, melyet magából árasztott, keveredve a kedvenc parfümével, melyet annyira szerettem. Zsibbadni kezd a tenyerem, amikor arra gondolok, hogy megütöttem. Akkor iszonyatos bűntudat öntött el. Aztán éreztem az arcomon az ő tenyerét. Éreztem, ahogy felduzzad, majd felreped az ajkam. Ahogy a vér a kezemre csöppen.

Elhessegettem a gondolataimat. Még mindig nagyon fájt. Viktor nekem.. egy nagyon különleges személy volt. Sosem volt erőszakos, mindig kedves volt és udvarias. Meg akarta beszélni velem, ami történt, de én tudtam, mit fogok mondani a mondandója végén. Még most is bűntudatot érzek azért, mert szakítottam vele. Csak egy dolog miatt. Ráadásul nem is volt önmaga. De mindig, mikor ránézek, eszembe jut, amit velem tett. Nem tudnék úgy élni, hogy attól félek, mikor fog megütni újra.

Halkan kinyílt az ajtó, és Jason lépett be rajta. Fehér pólóban volt és szürke pizsamanadrágban. Nem szólt semmit, csak odajött hozzám, leült az ágy szélére, és szorosan magához ölelt. Ő tudta. Néha úgy éreztem, jobban ismer, mint én saját magamat. Csak neki mertem ezt elmesélni. Vagy inkább mondjuk úgy, többször nem bírtam elmondani senkinek. Megpuszilt, és eltűrögette a hajamat az arcomból. Mondtam volna, hogy menjen csak aludni. De ő lefeküdt mellém az ágyra, és azt suttogta: én egész éjjel vigyázok rád. Imádtam. Apám helyett apám volt. Barátom helyett barátom. Ezt is jól tudta. És azt is, hogy nem akartam, hogy magamra hagyjon.

PART 1 - Hello Los Angeles !

„Üdvözöljük Los Angelesben!”, hallatszott egy nő hangja. Valószínűleg elaludtam, mert nem éreztem, amikor a repülő földet ért. Mihelyt kinyitottam a szemem, elvakított a lámpák fénye. Körbenéztem. Az utasok hunyorogva kutattak táskájuk vagy éppen kabátjuk után. A mellettem ülő srác még mindig a hordozható Playstation-én játszott. Mintha azelőtt is nyomogatta volna, mielőtt elaludtam.. Los Angeles.. A kis ablakhoz fordultam, közel hajoltam hozzá, és a kezemmel eltakartam a lámpák fényét, hogy kiláthassak. Nem az fogadott, amire számítottam. Az idő szürke és borús, az ablakokat apró esőcseppek díszítik. Pont a hangulatomhoz illő időjárás volt. Eszembe juttatta, miért is jöttem ide. Aztán eszembe jutott az is, amiért valóban jöttem. Beválogattak. Holnap lesz az utolsó rosta, én pedig az időjárást nézegetem.

A mellettem fötrő srác zökkentett ki a gondolataimból. Végre letette a Playstationt a kezéből, és a táskáját kereste. Csak a testét láttam, a fejét eltakarta az ülések fölött elhelyezett poggyásztartó, ahogy könyékig belemászott. Felálltam és én is elkezdtem kutatni a táskám után.. Vagyis kezdtem volna, csak egy baj volt: nem értem fel. A srác rám nézett, elmosolyodott, majd a kezembe nyomta a fehér Puma válltáskámat. Zenét hallgatott (mint ahogy 8 órával ezelőtt is), így csak bólintottam és eltátogtam a „köszönöm” szót. Biccentett, majd a vállára dobta a táskáját, és elindult kifelé. Igazán helyes volt, elkérhettem volna a telefonszámát. De úgy éreztem, fogjuk még látni egymást. A 15 órás út alatt nem beszélgettünk sokat, de nem hinném, hogy szükséges lett volna. Elindultam utána.

Nem tudtam levenni a tekintetem a városról. Az időjárás, hogy is mondjam, megadta a feeling-jét. Az eső még mindig szemerkélt, én pedig állig belebújtam a sálamba és a kezemet dörzsölgettem. A leheletemtől egy kis foltban bepárásodott az ablak, de szinte azonnal el is tűnt. Láttam távolodni az LAX betűket. A rádióból kellemes zene szólt. Pontosabban Selena Gomez Year Without Rain című száma. „A day without you is like a year without rain” – „egy nap nélküled olyan, mint egy év eső nélkül”. Szeretem ezt a dalt, bár olyan emlékeket idéz fel bennem, melyeket szeretnék már elfelejteni. Az időhöz mindenesetre tökéletesen passzolt. A keresztapám ujjával ütögette a bézs színű kormányt, miközben könnyedén dudorászott.

- És milyen Magyarország? Sokat változott, mióta elmentem? Milyen arrafelé az idő? – nem nézett rám, de kedvesen elmosolyodott. Tavaly decemberben láttam őt utoljára, de ez alatt a fél év alatt semmit sem változott. Azon kívül, hogy most sokkal kiegyensúlyozottabb, valamint lágyabbak az arcvonásai (Ez véleményem szerint Jennifer-nek köszönhető. Nagyon szeretném már megismerni.). Jason nagyon fontos személy az életemben. Édesapám legjobb barátja, és bátran mondhatom, hogy az enyém is. Egyedül azt sajnálom, hogy ide költözött, miután a szüleinek honvágya volt a lassan 18 éves Magyarországon tartózkodásuk miatt. Míg ezen merengtem, folyamatosan őt néztem. Sötétbarna haja még mindig rövid volt, csak a stílusa volt sokkal fiatalosabb. Nem mintha 34 évesen nem lenne eléggé fiatal. A fekete bőrdzseki megfeszült a felkarján, ahogy néha befeszítette az izmait. Mellette biztonságban érezheti magát az ember, annyi szent. Mikor észrevette, hogy hosszú percek óta őt nézem, és nem válaszolok a kérdésére, felém fordult egy pillanatra. Barna szemei örömtől csillogtak.

- Min gondolkozol ennyire, Líz? – húzta mosolyra a száját ismét.

- Csak azt néztem, hogy milyen jó pasi lett belőled. – kuncogtam.

- Te sem panaszkodhatsz. – nevetett fel. – Bár, a hajaddal igazán kezdhetnél már valamit, nagyon gáz. – bökött meg a vállával. Egy „chh” hagyta el a számat, rosszalló nézéssel párosulva, de végül én is felnevettem. Teljes önbizalommal dobtam hátra hosszú barna hajamat, amire kivételesen büszke voltam.

Mihelyt kiszálltam a fekete BMW-ből, azonnal az ajtó felé vettem az irányt. Az eső most már nem csak csepergett, hanem szakadt. Abban az 5 másodpercben, míg az ajtóhoz értem, bőrig áztam. Alaposan szemügyre vettem az épületet. Valahogy én is így képzeltem el azt a házat, amelyben később lakni fogok. Az én álomotthonom. A kerítés fehér téglákból állt, közte fekete kovácsoltvas kerítés. A sötétben a tökéletesen rövidre vágott egészségesen zöld pázsit, a szürke téglafal, a sötétszürke háztető, és az ablakokon kiszűrődő fény olyan hatást keltett, mintha egy kastély előtt állnék. Nem lehet szavakba önteni.

Alig vártam, hogy bemehessek, és felmelegíthessem magam a kandalló mellett. Ahhoz képest, hogy június közepe van, különös ez az esős, 10 Celsius fokos, szeles időjárás.

Miután Jason beállt a BMW-vel, utánam jött (maga után húzva a fekete utazótáskámat), majd kinyitotta nekem az ajtót. Nem az udvariasságára vártam, csak egyszerűen nem tartottam illendőnek, hogy csak úgy bemenjek a lakásába. Különben is, amilyen vizes vagyok, el tudom képzelni, hogy be sem enged. Ettől a gondolattól picit elmosolyodtam. Mihelyt beléptem az ajtón, hangos csaholás fogadott.

- Damon! Úristen, de régen láttalak! – öleltem át a fekete németjuhászt. Őt is decemberben láttam utoljára, még a költözésük előtt. Miután a kutyus kibújt az ölelésemből, megrázta magát, ahogy ilyenkor a kutyáknál szokás, így sikerült szétfröcskölnie a vizet az előszobában. Mit kapok ezért.. Óvatosan ránéztem Jason-ra, de ő is csak nevetett. Imádom benne, hogy ennyire laza. A nappaliból egy karcsú nő közeledett felénk, hosszú barna haját füle mögé tűrte. Egyértelműen Jennifer az. Jason átkarolta, majd egy csókot nyomott az ajkára. Igen, most már teljesen biztos vagyok benne, hogy ő az. Elmosolyodtam.

- Szia Líz. Nagyon vártam már, hogy találkozzunk. – tetszett benne, hogy az öltözetében nem volt semmi flanc. Egy cső farmernadrágot és egy fehér, bő pulcsit viselt, fehér zoknis lábával óvatosan lépkedett a márványpadlón. Beinvitált minket a nappaliba, majd kisietett a konyhába, hogy hozzon nekünk egy csésze teát. Amíg elkészül, úgy gondoltam, megszárítom a hajam, így megérdeklődtem Jason-től, merre van a fürdőszoba. A hajszárításból hajszárító párbaj lett, miután Jason belefújt a hajamba a sajátjával. Damon körülöttünk ugrált, és próbált ő is a hajszárító útjába kerülni. Nagyon tetszett neki ez a kis játék. A hasunkat fogva mentünk vissza a nappaliba, mire a forró, gőzölgő teák már a dohányzóasztalon sorakoztak. Miközben vagy 2 órán keresztül csak beszélgettünk, volt időm alaposan körbenézni a házban. A nappaliban a padlószőnyeg és a falak, valamint a legtöbb bútor fehér volt, az ülőgarnitúra skarlátvörös. Eszméletlen. Álomszép. Nem találok rá szavakat.

10 órakor Jason felküldött a szobámba, mondván, hogy ki kell pihennem magam holnapra. Hallgattam rá, hiszen ha más nem is, ő tudja, mi a siker titka. Zenei producerként dolgozik, és valószínűleg ha ő nincs, én tuti hogy soha nem lehetek Justin Bieber háttértáncosa. Azzal a feltétellel lettem elengedve, hogy ha bármi baj van, hozzá fordulok.

Nehezen találtam meg a saját szobámat. Minden ajtó mögé benéztem, nem mintha nem lett volna egyértelmű a vastag betűkkel nyomtatott „Lisa” feliratú. Nos, nekem nem tűnt fel elsőre. Sokkal inkább lekötötte a figyelmemet az a 10 ajtó, amit nem tudtam hova tenni. Megtaláltam a stúdiót (különösen vastag, feltehetőleg hangszigetelt ajtóval), a mozi termet, és megannyi számomra fölösleges szobát, majd Jason és Jennifer (mivel nem volt másik hálószoba, feltehetőleg együtt alszanak) szobája mellett az enyémet. Mihelyt beléptem, teljesen az enyémnek éreztem. Míg a tapéta, az ágynemű és a függöny lila volt, addig minden más fehér. Kipakolni nem volt értelme, így csak a pizsamámat kutattam elő az utazótáskámból, melyet Jason már régebben felhozott. Miután lezuhanyoztam (saját fürdőszoba, hoppá!), a franciaágyamba huppantam, nyakig betakaróztam, majd bekapcsoltam a televíziót. Csak most jutott el a tudatomig, mennyire álmos vagyok. Azonnal el is nyomott az álom.