PART 1 - Hello Los Angeles !

„Üdvözöljük Los Angelesben!”, hallatszott egy nő hangja. Valószínűleg elaludtam, mert nem éreztem, amikor a repülő földet ért. Mihelyt kinyitottam a szemem, elvakított a lámpák fénye. Körbenéztem. Az utasok hunyorogva kutattak táskájuk vagy éppen kabátjuk után. A mellettem ülő srác még mindig a hordozható Playstation-én játszott. Mintha azelőtt is nyomogatta volna, mielőtt elaludtam.. Los Angeles.. A kis ablakhoz fordultam, közel hajoltam hozzá, és a kezemmel eltakartam a lámpák fényét, hogy kiláthassak. Nem az fogadott, amire számítottam. Az idő szürke és borús, az ablakokat apró esőcseppek díszítik. Pont a hangulatomhoz illő időjárás volt. Eszembe juttatta, miért is jöttem ide. Aztán eszembe jutott az is, amiért valóban jöttem. Beválogattak. Holnap lesz az utolsó rosta, én pedig az időjárást nézegetem.

A mellettem fötrő srác zökkentett ki a gondolataimból. Végre letette a Playstationt a kezéből, és a táskáját kereste. Csak a testét láttam, a fejét eltakarta az ülések fölött elhelyezett poggyásztartó, ahogy könyékig belemászott. Felálltam és én is elkezdtem kutatni a táskám után.. Vagyis kezdtem volna, csak egy baj volt: nem értem fel. A srác rám nézett, elmosolyodott, majd a kezembe nyomta a fehér Puma válltáskámat. Zenét hallgatott (mint ahogy 8 órával ezelőtt is), így csak bólintottam és eltátogtam a „köszönöm” szót. Biccentett, majd a vállára dobta a táskáját, és elindult kifelé. Igazán helyes volt, elkérhettem volna a telefonszámát. De úgy éreztem, fogjuk még látni egymást. A 15 órás út alatt nem beszélgettünk sokat, de nem hinném, hogy szükséges lett volna. Elindultam utána.

Nem tudtam levenni a tekintetem a városról. Az időjárás, hogy is mondjam, megadta a feeling-jét. Az eső még mindig szemerkélt, én pedig állig belebújtam a sálamba és a kezemet dörzsölgettem. A leheletemtől egy kis foltban bepárásodott az ablak, de szinte azonnal el is tűnt. Láttam távolodni az LAX betűket. A rádióból kellemes zene szólt. Pontosabban Selena Gomez Year Without Rain című száma. „A day without you is like a year without rain” – „egy nap nélküled olyan, mint egy év eső nélkül”. Szeretem ezt a dalt, bár olyan emlékeket idéz fel bennem, melyeket szeretnék már elfelejteni. Az időhöz mindenesetre tökéletesen passzolt. A keresztapám ujjával ütögette a bézs színű kormányt, miközben könnyedén dudorászott.

- És milyen Magyarország? Sokat változott, mióta elmentem? Milyen arrafelé az idő? – nem nézett rám, de kedvesen elmosolyodott. Tavaly decemberben láttam őt utoljára, de ez alatt a fél év alatt semmit sem változott. Azon kívül, hogy most sokkal kiegyensúlyozottabb, valamint lágyabbak az arcvonásai (Ez véleményem szerint Jennifer-nek köszönhető. Nagyon szeretném már megismerni.). Jason nagyon fontos személy az életemben. Édesapám legjobb barátja, és bátran mondhatom, hogy az enyém is. Egyedül azt sajnálom, hogy ide költözött, miután a szüleinek honvágya volt a lassan 18 éves Magyarországon tartózkodásuk miatt. Míg ezen merengtem, folyamatosan őt néztem. Sötétbarna haja még mindig rövid volt, csak a stílusa volt sokkal fiatalosabb. Nem mintha 34 évesen nem lenne eléggé fiatal. A fekete bőrdzseki megfeszült a felkarján, ahogy néha befeszítette az izmait. Mellette biztonságban érezheti magát az ember, annyi szent. Mikor észrevette, hogy hosszú percek óta őt nézem, és nem válaszolok a kérdésére, felém fordult egy pillanatra. Barna szemei örömtől csillogtak.

- Min gondolkozol ennyire, Líz? – húzta mosolyra a száját ismét.

- Csak azt néztem, hogy milyen jó pasi lett belőled. – kuncogtam.

- Te sem panaszkodhatsz. – nevetett fel. – Bár, a hajaddal igazán kezdhetnél már valamit, nagyon gáz. – bökött meg a vállával. Egy „chh” hagyta el a számat, rosszalló nézéssel párosulva, de végül én is felnevettem. Teljes önbizalommal dobtam hátra hosszú barna hajamat, amire kivételesen büszke voltam.

Mihelyt kiszálltam a fekete BMW-ből, azonnal az ajtó felé vettem az irányt. Az eső most már nem csak csepergett, hanem szakadt. Abban az 5 másodpercben, míg az ajtóhoz értem, bőrig áztam. Alaposan szemügyre vettem az épületet. Valahogy én is így képzeltem el azt a házat, amelyben később lakni fogok. Az én álomotthonom. A kerítés fehér téglákból állt, közte fekete kovácsoltvas kerítés. A sötétben a tökéletesen rövidre vágott egészségesen zöld pázsit, a szürke téglafal, a sötétszürke háztető, és az ablakokon kiszűrődő fény olyan hatást keltett, mintha egy kastély előtt állnék. Nem lehet szavakba önteni.

Alig vártam, hogy bemehessek, és felmelegíthessem magam a kandalló mellett. Ahhoz képest, hogy június közepe van, különös ez az esős, 10 Celsius fokos, szeles időjárás.

Miután Jason beállt a BMW-vel, utánam jött (maga után húzva a fekete utazótáskámat), majd kinyitotta nekem az ajtót. Nem az udvariasságára vártam, csak egyszerűen nem tartottam illendőnek, hogy csak úgy bemenjek a lakásába. Különben is, amilyen vizes vagyok, el tudom képzelni, hogy be sem enged. Ettől a gondolattól picit elmosolyodtam. Mihelyt beléptem az ajtón, hangos csaholás fogadott.

- Damon! Úristen, de régen láttalak! – öleltem át a fekete németjuhászt. Őt is decemberben láttam utoljára, még a költözésük előtt. Miután a kutyus kibújt az ölelésemből, megrázta magát, ahogy ilyenkor a kutyáknál szokás, így sikerült szétfröcskölnie a vizet az előszobában. Mit kapok ezért.. Óvatosan ránéztem Jason-ra, de ő is csak nevetett. Imádom benne, hogy ennyire laza. A nappaliból egy karcsú nő közeledett felénk, hosszú barna haját füle mögé tűrte. Egyértelműen Jennifer az. Jason átkarolta, majd egy csókot nyomott az ajkára. Igen, most már teljesen biztos vagyok benne, hogy ő az. Elmosolyodtam.

- Szia Líz. Nagyon vártam már, hogy találkozzunk. – tetszett benne, hogy az öltözetében nem volt semmi flanc. Egy cső farmernadrágot és egy fehér, bő pulcsit viselt, fehér zoknis lábával óvatosan lépkedett a márványpadlón. Beinvitált minket a nappaliba, majd kisietett a konyhába, hogy hozzon nekünk egy csésze teát. Amíg elkészül, úgy gondoltam, megszárítom a hajam, így megérdeklődtem Jason-től, merre van a fürdőszoba. A hajszárításból hajszárító párbaj lett, miután Jason belefújt a hajamba a sajátjával. Damon körülöttünk ugrált, és próbált ő is a hajszárító útjába kerülni. Nagyon tetszett neki ez a kis játék. A hasunkat fogva mentünk vissza a nappaliba, mire a forró, gőzölgő teák már a dohányzóasztalon sorakoztak. Miközben vagy 2 órán keresztül csak beszélgettünk, volt időm alaposan körbenézni a házban. A nappaliban a padlószőnyeg és a falak, valamint a legtöbb bútor fehér volt, az ülőgarnitúra skarlátvörös. Eszméletlen. Álomszép. Nem találok rá szavakat.

10 órakor Jason felküldött a szobámba, mondván, hogy ki kell pihennem magam holnapra. Hallgattam rá, hiszen ha más nem is, ő tudja, mi a siker titka. Zenei producerként dolgozik, és valószínűleg ha ő nincs, én tuti hogy soha nem lehetek Justin Bieber háttértáncosa. Azzal a feltétellel lettem elengedve, hogy ha bármi baj van, hozzá fordulok.

Nehezen találtam meg a saját szobámat. Minden ajtó mögé benéztem, nem mintha nem lett volna egyértelmű a vastag betűkkel nyomtatott „Lisa” feliratú. Nos, nekem nem tűnt fel elsőre. Sokkal inkább lekötötte a figyelmemet az a 10 ajtó, amit nem tudtam hova tenni. Megtaláltam a stúdiót (különösen vastag, feltehetőleg hangszigetelt ajtóval), a mozi termet, és megannyi számomra fölösleges szobát, majd Jason és Jennifer (mivel nem volt másik hálószoba, feltehetőleg együtt alszanak) szobája mellett az enyémet. Mihelyt beléptem, teljesen az enyémnek éreztem. Míg a tapéta, az ágynemű és a függöny lila volt, addig minden más fehér. Kipakolni nem volt értelme, így csak a pizsamámat kutattam elő az utazótáskámból, melyet Jason már régebben felhozott. Miután lezuhanyoztam (saját fürdőszoba, hoppá!), a franciaágyamba huppantam, nyakig betakaróztam, majd bekapcsoltam a televíziót. Csak most jutott el a tudatomig, mennyire álmos vagyok. Azonnal el is nyomott az álom.