PART 2 - Miért üldözöl még mindig ?

Hihetetlenül éreztem magam. Eddig két órát töltöttünk itt, mégsem voltam fáradt vagy éppen szomjas. A lábam sem fájt, pedig a kedvenc fehér bokacsizmámat viseltem. Különböző színű neon fénycsóvák cikáztak végig a termen, melyet beterített a gép által kilihegett szürke füstfelhő. Körbe néztem. Vakítóan fehér fogsorokat, valamint különböző stílusú, fehér és egyéb neon színű ruhákban táncoló alakot láttam. A saját ezüst felsőm is így világíthatott, egyedül a fekete latex cicanadrágom lógott ki a sorból. A barátnőim kiabáltak valamit, de az iszonyúan hangos zenétől semmit nem hallottam.

Megállás nélkül táncoltunk. A következő szám még szinte el sem kezdődött, mi már fel is ordítottunk az első néhány ütemre. Kiabálva énekeltük Miley Cyrus-sal együtt a dalszöveget, és közben azon nevettünk, hogy semmit nem hallani a hangunkból. „Who owns my heart? Is it love or is it art? ’Cause your way you got your body movin’, it’s got me confused, and I can’t tell if it’s the beat or sparks”. Az eszem elveszítette irányítását a testem felett, egyszerűen csak a zenét éreztem. Leírhatatlan volt. Becsuktam a szemem, és csak a számra figyeltem. Megszűnt körülöttem a világ, mintha megállt volna az idő. Az igazi táncos egyszerűen megbolondul, ha zenét hall. Nos, én megbolondultam.

Két kéz ért a csípőmhöz, megfordított, és magához húzott. Abban a pillanatban az sem érdekelt volna, ha egy vadidegen srác akar velem táncolni. De a barátom arcával találtam szemben magam. Testünk egymáshoz simult, miközben az ő keze végig a derekamat fogta. Átkaroltam a nyakát, bár ez kisebb mozgásnehézséget eredményezett. De ez abban a pillanatban nem számított. Egyszerűen éreztem a tekintetét, ahogy belehatol az enyémbe, és libabőrös lettem az érzéstől, a zenétől, mindentől.

Még fel sem fogtam, hogy vége lett a zenének, amikor levette a kezét a derekamról, és a csuklómnál fogva kirántott a tömegből. Végighúzott a termen, a hátsó kijárat felé. Kilökte az ajtót, kirántott, és a falnak nyomott. Azonnal megcsapott a hideg levegő, a hideg kőfaltól pedig libabőrös lettem. Szenvedélyesen megcsókolt, én pedig beletúrtam a hajába. Beleharapott az alsó ajkamba, majd újra és újra megcsókolt. A kezem a hajáról a nyakára, majd a hátára vándorolt, amit most különösen izmosnak éreztem, ahogy a csuklóimat a fejem mellett a falnak nyomta. Ajkai az enyémekről a nyakamra vándoroltak, majd a fülemet és az állcsontomat kezdte el csókolgatni. Egyre jobban rám nehezedett, és szorítani kezdte a csuklómat. Felszisszentem, de nem hagyta, hogy ilyesmivel törődjek. Térdét a lábam közé tette, és bal lábamat felhúzta a combjára. Belemarkolt az enyémbe, majd a bőrömbe mélyedve végighúzta az ujjait egészen a térdemig. Ismét felszisszentem a fájdalomtól, de nem törődött vele. Még jobban rám nehezedett, még jobban a falnak nyomott, és még erősebben szorította a jobb csuklómat. Elengedte a bal lábamat, a nyakam mögé nyúlt, és a fejemet az övéhez nyomta. Beleharapott az alsó ajkamba, most jóval erősebben, mint először. Kezével megmarkolta a hajamat, és azt meghúzva elhúzta ajkaimat az övéitől. Ezt már nem tudtam tűrni. Abban az egy másodpercben fájdalom nyilallt a bal combomba, a fejbőrömbe, az ajkamba és a csuklómba. Végre magamhoz tértem, és leesett, hogy mit is akar valójában. Csókra formálta ajkait, de még időben a szám elé tettem a kezem.

- Várj! Tudom, mit akarsz. De.. én erre még nem állok készen. – az ajkaim valamiért nagyon nehezen mozogtak.

- Én viszont nagyon is készen állok rá! – szája ismét megtalálta az enyémet.

- De.. Viktor.. állj le! – kapkodtam a levegőt két csók között.

- De én nem akarok leállni! – nézett rám tüzes tekintettel, majd zavartalanul a nyakamat kezdte el csókolgatni.

- Viktor! Elég! Hagyd abba! Nem fogom egy sikátorban elveszíteni a szüzességem! – fakadtam ki. Elrántott a faltól, és magához húzott, olyan erősen szorítva, hogy alig bírtam az oxigént leküszködni a tüdőmbe. Éreztem, ahogy a fogát végighúzza a bőrömön. Nem bírtam tovább. Egy határozott mozdulattal ellöktem magamtól.

- Állj le! Részeg vagy! Most azonnal hívunk egy taxit, és elmész haza! – figyelmeztettem, de nem kiabáltam.

- És mi van akkor, ha részeg vagyok? Akkor már nem is kaphatlak meg? – kapott el megint, és próbált megcsókolni. Félúton a jobb arca találkozott a bal tenyeremmel. Egy pillanatra csak a mozdulatlan profilját láttam, majd rám nézett. Úgy, ahogy még soha. Szemében tüzet láttam, de nem a szenvedély tüzét.

- Mégis mi a francot képzelsz magadról?! – Megindult a keze az arcom felé. Nem tehettem semmit. Fájt mindenem, és normális állapotban is kicsi lett volna az esélye, hogy vissza tudom tartani a kezét. Becsuktam a szemem, és összeszorított fogakkal vártam. Mintha már egy perce csak vártam volna, az ütés mégis előbb érkezett. Az alsó fogsorom lecsúszott a felsőről, és éreztem, hogy dőlni kezdek. Égett az arcom a fájdalomtól, és rettentően forrónak éreztem az alsó ajkam. Reflexszerűen két tenyérrel a földre zuhantam. Nem mertem kinyitni a szemem. Nem akartam. Mert ha kinyitom, az azt jelenti, hogy az előbbi néhány perc tényleg megtörtént.

Kiabálást hallottam, de a hangok elmosódtak. Egy kéz érintette meg a vállamat, mire összerezzentem. A kéz meleg volt, és kicsi. Nem az Ő keze. A lány felültetett, és kezével felemelte a fejemet. Mikor homályos tekintettel ránéztem, Réka nézett vissza rám. Hatalmas megkönnyebbülést éreztem, de nem tudtam megmozdulni. Szorosan magamhoz akartam ölelni, mégsem tudtam. Szerencsére ezt ő megtette helyettem. Niki is odafutott hozzám. Rám terítette a szürke kardigánom, majd próbáltak felsegíteni. Nem ment. Könnybe lábadt a szemem, majd hangos zokogásban törtem ki. Csak egyetlen szó csengett a fülemben:

- Elment.

Iszonyatos fejfájásra ébredtem. Azonnal fel is ültem az ágyon. Körbenéztem, már amennyit láttam a szobából. Látásom könnyektől volt homályos, valamint az egész szobában félhomály volt. Csak az ajtó alatti résen szűrődött be fény. Fáztam, de közben a testem forró volt. Éreztem, ahogy a gyöngyöző izzadságcseppek lepotyognak a homlokomról. Éreztem, ahogy a hajam az arcomhoz tapad.

Időbe telt, mire mondhatni visszatértem a testembe. Nem ez volt az első ilyen alkalom, ezért nem is kellett bizonygatnom magam, hogy csak álom volt. Igazából ez már a tizennegyedik álmom, és igenis valóságos volt.

Sírni akartam, de nem tudtam. Az is elképzelhető, hogy sírtam álmomban. Mintha a könnycsatornáim már kiürültek volna. Iszonyatosan dobogott a szívem, már szinte a dobhártyám is vele egy ütemben pattogott. Összeszorult a szívem, és nehezen kaptam levegőt. Mélyen beszívtam a szoba kellemes illatát, így sikerült megnyugtatnom magam. Visszafeküdtem, és bekapcsoltam a televíziót. Azt hittem, két hét után már nem fog kísérteni.

Pontosan emlékeztem mindenre. Nem akartam felidézni, de minden betódult az agyamba, utat törve magának. Egymás után villantak fel a képek. A tánc, aztán Viktor. Emlékszem, ahogy ujjai a csuklóm köré fonódnak. Emlékszem a hideg kőfalra, mely a bőrömhöz ért. Emlékszem az izmos hátára (Itt beleharaptam az alsó ajkamba. Francba, milyen helyes srác volt!), mely megfeszült, amikor hozzáértem. A beszélgetésünk minden szavát hallottam a fejemben. Még most is érzem az erős alkoholszagot, melyet magából árasztott, keveredve a kedvenc parfümével, melyet annyira szerettem. Zsibbadni kezd a tenyerem, amikor arra gondolok, hogy megütöttem. Akkor iszonyatos bűntudat öntött el. Aztán éreztem az arcomon az ő tenyerét. Éreztem, ahogy felduzzad, majd felreped az ajkam. Ahogy a vér a kezemre csöppen.

Elhessegettem a gondolataimat. Még mindig nagyon fájt. Viktor nekem.. egy nagyon különleges személy volt. Sosem volt erőszakos, mindig kedves volt és udvarias. Meg akarta beszélni velem, ami történt, de én tudtam, mit fogok mondani a mondandója végén. Még most is bűntudatot érzek azért, mert szakítottam vele. Csak egy dolog miatt. Ráadásul nem is volt önmaga. De mindig, mikor ránézek, eszembe jut, amit velem tett. Nem tudnék úgy élni, hogy attól félek, mikor fog megütni újra.

Halkan kinyílt az ajtó, és Jason lépett be rajta. Fehér pólóban volt és szürke pizsamanadrágban. Nem szólt semmit, csak odajött hozzám, leült az ágy szélére, és szorosan magához ölelt. Ő tudta. Néha úgy éreztem, jobban ismer, mint én saját magamat. Csak neki mertem ezt elmesélni. Vagy inkább mondjuk úgy, többször nem bírtam elmondani senkinek. Megpuszilt, és eltűrögette a hajamat az arcomból. Mondtam volna, hogy menjen csak aludni. De ő lefeküdt mellém az ágyra, és azt suttogta: én egész éjjel vigyázok rád. Imádtam. Apám helyett apám volt. Barátom helyett barátom. Ezt is jól tudta. És azt is, hogy nem akartam, hogy magamra hagyjon.