PART 13 - Tonight. Going out. With me.

Aznap éjjel ismét zápor futott végig Los Angeles városa felett. Az esőcseppek hangos koppanással érkeztek az ablak felületére, én pedig hiába forgolódtam az ágyamban, a zaj elől nem tudtam elmenekülni. Csak negyed óra elteltével sikerült teljesen kizárnom az időjárás okozta hangzavart. Azonban még mielőtt elnyomhatott volna az álom, újabb zavaró körülményre lettem figyelmes. Halk motoszkálás szűrődött be a szoba ajtajának folyosó felőli oldaláról. Reményvesztve, nagy sóhajtás kíséretében ültem fel az ágyon s anélkül, hogy akármit is láttam volna, lábujjhegyen indultam el az ajtó felé.

A folyosó most már csendes volt, csak egy rózsaszín cetli függött oda nem illő módon a szobám ajtaján: „tonight. going out. with me. J.”. Miközben a mikor, a hová és az ezekhez hasonló kérdések merültek fel bennem, jóleső mosollyal az arcomon és kíváncsisággal az oldalamban indultam el Justin ajtaja felé. Ahogy egyre közelebb értem a 79-es szobához, annál kivehetőbb volt a dal, melyet a fiú dudorászott. Óvatosan bekopogtam, de válasz nem érkezett. A dal hirtelen abbamaradt, majd Justin lépteinek zaját puffanások sorozata követte. Aggódva nyomtam le a kilincset.

- Justin.. – mosolyodtam el a felborult bőröndök, valamint az ágyon heverő kupac láttán.

- Lis? – bújtatta ki Justin a fejét az ágyneműhalom alól. Nagyot fújt, majd lerugdosta magáról a takarót. – Azt hittem, Usher az. – masszírozta meg a tarkóját.

- Így nem fogod tudni elhitetni vele, hogy alszol. – kuncogtam. Rám nézett, tekintete pedig mintha elidőzött volna rajtam. - Szóval, hová megyünk így hajnali kettőkor?

- Fagyizni. – jelentette ki teljesen határozottan.

- Végülis csak az eső szakad, mi pedig hajnali két órakor pizsamában fagylaltozni megyünk. Ha nem te mondanád, nem is lennél Justin Bieber. – forgattam meg a szemeimet egy mosoly kíséretében.

- Szeretem a nem mindennapi dolgokat.

- És mi történik, ha lebukunk? – Justin megindult felém, majd néhány centiméterre tőlem kinézett az ajtón.

- Amiről nem tudnak, az nem fáj. – fordult felém, amitől valamilyen oknál fogva enyhe bizsergést éreztem. Mintha végigfutott volna a hátamon a hideg.

- Bölcs mondás. – böktem ki, miközben úgy éreztem, hogy nem tudom róla levenni a tekintetemet.

- Oké. Tíz perc múlva itt találkozunk. Kettőt kopogj.

- Rendben. Két kopogás. Értettem. – Alig hogy kiléptem az ajtón, vissza is fordultam.

- Várj. Hajnali kettő van.

- Nyitva lesz, ne aggódj.

- Beveted a kapcsolataidat? – húztam fel a jobb szemöldökömet.

- Nem. – nevette el magát Justin. – Non-stop.

- Szeretlek Los Angeles!

Pontosan tíz perc múlva magenta-rózsaszín csíkos, kapucnis pulóverben, farmernadrágban, a kedvenc Nike Delta Force cipőmben, a hajgumitól loknis frizurával és smink nélkül álltam a 79-es szoba előtt, majd ahogy azt megbeszéltük, kettőt kopogtam. Justin alig hogy kilépett az ajtón és maga után becsukta azt, sietős léptekkel húzni kezdett maga után és csak akkor engedte el a kezemet, amikor már a lépcsőn haladtunk lefelé. Fekete Supra cipőt, fekete nadrágot, valamint fekete-fehér kockás inget viselt, ujjait egészen a könyökéig feltűrve, kezében pedig fekete dzsekijét szorongatta.

Szűk tíz perc után már a Starbucks pultjánál várakoztunk a fagylaltkelyheinkre, majd helyet foglaltunk az egyik, ablakoktól távol eső boxban.

- Szóval, mi is van köztetek Cody-val? – bökte felém a kérdést Justin két kanál fagylalt között.

- Komolyan erről szeretnél beszélni?

- Csak kíváncsi vagyok. Csókolóztatok már? – Azt hittem, hogy félrenyelek, de nagy nehezen sikerült lenyelnem a fagyit anélkül, hogy megfulladtam volna.

- Jó konkrét vagy, hallod.

- Miért, a fiúkkal ilyesmiről nem szoktál beszélni? – mosolyodott el Justin, viszont én tudtam, hogy nem őszintén.

- Hát, a legjobb barátaim lányok. – A következő kanál fagyi után én kérdeztem: – Zavar? – A tekintetét kerestem, de nem nézett rám.

- Cody? Nem. – Rövid és tömör. Tehát igen a válasz a kérdésemre.

- Hát, igen, csókolóztunk. – vallottam be. Justin izmai itt mintha megfeszültek volna.

- Beszéljünk inkább másról. – kezdte turkálni a fagylaltot, ami már félig megolvadt.

- Te hoztad fel.

- Mindegy. – Hosszabb csönd után Justin felkapta a fejét. - Van egy ötletem! Gyorsan edd meg, elmegyünk valahová. – Alig hogy lenyeltem az utolsó falatot, Justin máris intett a pincérnek. – Fizetnénk.

- Külön, vagy egyben szeretnétek?

- Külön! – Egyben! – szólaltunk meg egyszerre. Zavartan pillantottam Justinra, aki már nyúlt is a pénztárcájáért.

- De.. – kezdtem volna bele, de leintett.

- Nagyon szépen köszönjük. - adta át a pénzt a pincérnek.

- Justin, hova viszel? – kezdtem aggódni lassan tizenöt percnyi gyaloglás után, miközben ő sietősen haladt mellettem a csuklómat szorítva. – Nagyon türelmetlen vagy mostanában.

- Ne haragudj, csak teljesen bezsongtam.

- Akkor vagy valami őrültségre készülsz, vagy zenével kapcsolatos.

- Melegedik. – mosolyodott el Justin.

- Nem, Justin, nem melegedik. Mindjárt megint esni fog. – néztem fel az égre, miközben halk kuncogás hagyta el a számat. Justin tempója lelassult, a kezemet pedig elengedte.

- Megérkeztünk. – Az házra néztem, amely számomra teljesen ugyanolyan volt, mint az a harminc másik, ami előtt elhaladtunk. Követtem Justint az épületbe, mígnem a harmadik emeleten végre megállt. A folyosó legtávolabbi ajtajához sietett.

- Üdvözöllek a második otthonomban!

- A stúdió? – Furcsa érzés fogott el, ahogy belegondoltam abba, hogy itt készülnek el végleges formájukban Justin dalai.

- Gyere. – Fogta meg a csuklómat, majd a zongora felé húzott.

- Most jön az, hogy te milyen hihetetlenül tehetséges vagy? – nevettem el magam.

- Nem. – mosolyodott el Justin. – Írtam egy dalt, de nem tudom befejezni. Szeretném, ha segítenél. – Megütögette a széket jelezve, hogy üljek le mellé.

- Én? – kicsit megilletődve, de helyet foglaltam mellette. A farzsebéből összehajtogatott kottapapírt húzott elő, majd kihajtogatva a kottatartóra helyezte. Végül rám pillantott, elmosolyodott, majd játszani kezdett. Miközben énekelt, hol rám, hol a kottára, hol pedig a billentyűkre tévedt a tekintete.

- You got that smile that only heaven can be. I’ll pray to God everday that you keep that smile. Yeah, you are my dream, there’s not a thing I won’t do, I’ll give my life up for you ’cause you are my dream. And baby everything that I have is yours, you will never go cold or hungry, I’ll be there when you’re insecure let you know that you’re always lovely, girl ’cause you’re the only thing that I got right now. – hihetetlen érzés volt hallani, ahogy énekel. Nem a televízióból, nem a lejátszómból, hanem élőben, néhány centiméterre tőlem. Észrevettem, hogy engem néz. Várt. Várt arra, hogy lássa a reakciómat. Az ÉN reakciómat.

- Nagyon tetszik. – Egy pillanatra mintha elidőzött volna a tekintetemben, én pedig úgy éreztem, mintha a szemei arra késztetnének, hogy én is így tegyek. Néhány másodperc után zavartan kapta fejét a kotta felé. - Eddig nekem is tetszik, de utána valami nem jó.

- Hadd lássam. – kezembe vettem a kottapapírt, majd alig hallhatóan dúdolni kezdtem.

- Mit szólnál hozzá, ha ez a hang egy kisterccel feljebb csúszna? Itt pedig lehetne az, hogy one day when the sky is falling. Sokkal drámaibb lenne.

- Igen, ez jó ötlet. – Azonnal satírozásba kezdett és a refrén első sora fölé az én javaslatomat írta.

- Igazából ezt duettnek képzeltem. – nézett rám csibészes mosollyal, várva, hogy nekem is leessen.

- Nem, Justin, szó sincs róla! – kezdtem tiltakozásba.

- De én szeretném. Látszik, hogy értesz hozzá.

- Nem.

- Lis.. – Hogy tudja így kimondani a nevemet?

- Nem, Justin, nem tehetem.

- Nem teheted? Ez nem ütközik törvénybe. – enyhe nevetés, legalábbis ahhoz hasonló hagyta el a számat.

- Justin, én nem tudok énekelni. – mosolyogtam rá csalódottan.

- Azért megpróbálhatod.

- Nem, Justin, én tényleg nem tudok énekelni. Hangszálműtétem volt. – Nem tudtam másképpen fogalmazni, hogy végre megértse.

- Szóval te énekeltél? – kerekedtek el mogyoróbarna szemei.

- Három éve.

- Akkor már meggyógyult. – legyintett.

- Nem hiszem, hogy menni fog. – mosolyogtam még mindig, hogy ne lássa rajtam a kétségbeesést. Justin a kezét óvatosan a combomra helyezte. – Próbáld meg. Nem olyan lánynak ismerlek, aki csak úgy feladja.

- Nem ismersz még eléggé. – Justin mély levegőt vett, de tekintetét nem vette le még mindig mosolygós arcomról.

- Fel kellett adnod azt az álmodat, hogy énekesnő lehess. Ez az álmod, ami ebben a pillanatban is éppen valóra válik, váltotta fel az előző álmod szerepét. Eltaláltam? – Meglepetten bólintottam.

– Lis, fejezd be. Tudom, hogy Viktor tett ilyenné, hogy ilyen hihetetlenül pesszimista vagy mostanában. Én viszont addig nem hagylak békén, amíg nem leszel újra önmagad.

PART 12 - Leszel a barátnőm?

Négyemeletnyi lépcsőzés után értem a célegyenesbe. Éppen a 77-es szoba irányába fordultam, amikor a nevemet hallottam a hátam mögül.

- Lisa! Szia. Éppen hozzád indultam. – közeledett felém egy lány a folyosó másik végéből.

- Nina? Szia. – Azon kezdtem el gondolkodni, hogy miért „éppen hozzám indult”, amikor csak alig pár szót váltottunk az edzésen.

- A csajokkal arra gondoltunk, hogy ezentúl vacsorázhatnál velünk. – A lány elmosolyodott, mihelyt meglátta a meglepettség jeleit az arcomon.

- Igen? Ilyeneken gondolkodtok? Hát, köszönöm. – mosolyodtam el beleegyezésem jeléül.

- Remek. Akkor én azt hiszem, jobb lesz, ha megyek. – hagyott magamra egy széles mosoly kíséretében. Még jó, hogy létezik női megérzés, különben biztosan keresztülestem volna Justinon. Az ajtó előtt ült törökülésben, miközben egy cetlit babrált.

- Szóval ezért lépett le ilyen hirtelen. – motyogtam.

- Na, Lisa, hogy telt a napod? – nézett rám kedvesen Justin, miközben számon kérő hangja hasított a fülembe. Mintha áram szaladt volna végig a testemen, mialatt tíz métert zuhanok.

- Basszus.. De hát nem hívtál.. – Nagyon haragudtam magamra, amiért elfelejtettem, amit ígértem.

- Nincs meg a számod.

- Hoppá, tényleg. – nevettem el magam, de abban a pillanatban le is fagyott a mosoly az arcomról. Justin reakciója nem volt éppen pozitív.

- Tetszik a dzsekid. Szóval Cody-val voltál? – kezdtem úgy érezni, hogy a féltékenység beszél belőle, én pedig kezdtem úgy magyarázkodni, mintha szükség lenne rá.

- Aha. De csak kölcsön adta, mert eleredt az eső. Elfelejtettem visszaadni neki. – masszíroztam meg a tartómat zavaromban. Hirtelen eszembe jutott az, amit Cody mondott Justin felém táplált érzéseiről. Na ez az, ami teljesen kizárt. Hiszen tiszta sor. Haragszik rám, mert megígértem neki valamit és nem tartottam be.

- Bepótoljuk. – mosolyodtam el jelezve, hogy kössünk fegyverszünetet. Justin reakciója pedig felért egy kézfogással.

- Mindegy is. Tessék. – nyújtotta felém a sárga cetlit, melyen az „Add meg a számod, majd hívlak.” felirat állt. Gondolom ezt csúsztatta be az ajtóm alá, aztán amikor nem jött válasz rájött, hogy nem értem még vissza és kihalászta (Elképzeltem, ahogy egy hajtűvel turkálja ki az ajtó alól. Kicsit sem gáz.). Közben a lábamat kezdte böködni a mobiltelefonjával. Elvettem tőle, miközben a kezébe nyomtam az én ezüst Nokia N97-emet.

- Utálom az érintőképernyőt. – nyomkodtam reménytelenül a kijelzőt.

- De hiszen neked is az van. – nevette el magát Justin.

- Csúsztasd el oldalra, ott van a billentyűzet.

- Az enyémet is el tudod csúsztatni. – mondta büszkén.

- Mit is vártam Justin Biebertől.. – ráztam meg a fejemet nevetve.

- Hé! iPhone 4, minden üzletben kapható. – Védekezett. Aztán hirtelen felállt, telefont cseréltünk, majd egy mosoly kíséretében hagyott magamra.

Az ágyamon hasalva bámultam fehér Apple laptopom képernyőjét, miközben éppen Réka és Niki regényét olvastam a beszélgetési ablakban. A tálcán villogott még Cody, Jason és a családi konferenciabeszélgetés is. Twitteren felkérést kaptam többek között Ushertől, de a csapat többi tagjától, sőt néhány táncostól is. „Hihetetlen nap egy hihetetlen lánnyal (:", olvastam Cody-nál, mire én ezt tweet-eltem: „Hihetetlen nap egy hihetetlen fiúval (:”. Szinte azonnal meg is jelent Justin tweet-je: „Hihetetlen ez a mai nap. #LOL”. És jött volna a reakcióm: „Hihetetlenül idióta vagy. XD”.

A vacsorát - ahogy az meg lett beszélve - Nináékkal töltöttem. Egyáltalán nem volt feszült a hangulat, hiszen mind a négyen egy jó ideje Justinnal turnéznak, így teljesen otthon érezték magukat. Egyedül én voltam csöndesebb a szokásosnál. Miközben szótlanul böködtem a villámmal a rántott húst, addig Jessica és Paige igen jól szórakoztak. Hihetetlenül hasonlítottak egymásra. Mindkettejük haja hosszú és egyenes, fölül rövidebbre, majd lefelé haladva egyre hosszabbra vágva, oldalfrufruval. Egyedül Jessica kötötte fel tejfölszőke haját, Paige mogyoróbarna haja kiengedve volt. Velem szemben ők ültek Katherine-nel, míg mellettem Nina foglalt helyet, akinek most is reménytelenül cikázott a tekintete köztem és a rántott húsom közt.

Justin néha-néha felém pillantott, miközben mechanikusan löködte a rizsszemeket a tányérjában. A megmaradt rántott húsból ítélve nem ehetett valami sokat.

- Teljesen le van törve, hogy nem mellette ülsz. – célozta felém a megjegyzést teljesen komolyan Katherine. Hihetetlen, hogy ilyen rövid idő alatt sikerült elérnie, hogy felnézzek rá. Nem csak rendkívül szép volt (karcsú testalkat, napbarnított bőr, hosszú, fekete, loknis haj, hatalmas szempillák, csokoládébarna szemek), de iszonyatosan tehetséges is. Mégis, a stílusa kemény, szókimondó és őszinte volt. Félelmetes.

- Azt hiszi, hogy haragszom rá. – figyeltem továbbra is Justint.

- Hát, majd megnyugszik. Egyébként te nem vagy ennyire visszahúzódó, ugye? – kérdezte Nina.

- Nem. – válaszoltam tömören, még mindig Justinra koncentrálva.

- Figyelj, látjuk, hogy valami nincs rendben. Nem kell elmondanod, csak hagyd, hogy segítsünk.. tudod, beilleszkedni. – Ninára pillantottam. Kedvesen mosolygott, miközben tekintete megértést sugallt. Megkönnyebbülést éreztem, amiért legalább ezt a terhet leveszik a vállamról, így bólintással jeleztem beleegyezésem.

A vacsora a továbbiakban egész jól telt, hamar megtaláltam a közös hangot a lányokkal. Hálás voltam azért, hogy ők kezdeményeztek, amikor én nem voltam képes rá. Már csak egyedül Justin viselkedése zavart.

- Lányok! Most kaptam egy SMS-t Apriltől! – zökkentett ki a gondolataimból Jess.

- April? – kérdeztem értetlenül.

- Ja, igen, bocs. – nevetett fel. – Justinék mögött ül. Tavaly ő is velünk együtt turnézott. Azt hiszem, a legjobb barátnője is új táncos, azért ült el tőlünk. Na de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy.. készüljetek! Justin holnap új klipet forgat!

- Ő, ez igazán fantasztikus. És én ezzel most mit is kezdjek? – jegyezte meg cinikusan Kat.

- April úgy hallotta, hogy az egyik táncos lesz a főszereplő.

- De miért? Eddig mindig valami idegen csajjal dolgozott együtt. Volt már sötét és fehér bőrű, szőke, barna, fekete. Nina, most te jössz! – nevetett Paige.

- Ugyan. Szerintem nem én leszek. – legyintett Nina, majd alig láthatóan rám pillantott, aztán tekintetét hirtelen a közeledő Justin felé kapta.

- Gyorsan terjednek a hírek, mi? – mosolyodott el, miközben megállt mellettem, kezét a nadrágzsebébe dugva.

- Mondj valamit a klipről! – mocorgott a helyén türelmetlenül Paige.

- Mindent időben. Először is, - fordult felém – Lisa, leszel a barátnőm? – Miközben én kisebb sokkot kaptam, addig Paige és Jess arcán hatalmas vigyor terült el, Nina – mivel őt Justin látta – pókerarcot vágott, Kat pedig szinte alig láthatóan, de megeresztett felém egy mosolyt.

- Javíts ki, ha rosszul hallottam, de azt kérdezted, hogy leszek-e a barátnőd? – mondtam mosolyogva, miközben lassan kezdtem megvilágosodni.

- A klipben. – Javította ki magát Justin, miközben zavartan a tarkójához nyúlt.

- Muszáj igent mondanom, nem?

- Hát, muszáj, igen. – nevetett fel. – Oké, ezt hamar megbeszéltük.

- Miután megtörtént a lánykérés, a klipről is szeretnénk hallani valamit! – türelmetlenkedett Paige.

- Hát, a számot még nem hallottátok, tegnap vettük fel. Ez lesz az első klip az új albumról.

- Még azelőtt kijön, mint az album? Jajj, megőrülök a kíváncsiságtól! És mi a címe, a témája?

- Paige, téged aztán nem lehet leállítani. Egy szót mondok: álarcosbál. – kacsintott Justin, majd megmenekülve a rá zúduló kérdésektől, széles mosollyal az arcán ült vissza a helyére.

- Lisa, hihetsz, amit akarsz, de én látom, amit látok. – mosolyodott el először őszintén Kat.

PART 11 - És arcomat a nyakába fúrtam

Cody ajkai hirtelen váltak szét egymástól, azonban mielőtt még megszólalhatott volna, Justin közbevágott.

- Miről maradtam le? – Cody-val egyszerre kaptuk a tekintetünket Justin felé. Felénk közeledett, miközben tekintete köztem és Cody között cikázott. Meg mertem volna rá esküdni, hogy zaklatottságot látok a szemében, azonban mosolygó ajkai egészen mást mondtak. Helyet foglalt mellettem, majd meg sem várva kérdésére a választ, a készülődő lányokra összpontosított. (Kíváncsi lettem volna rá, hogy ilyenkor csak a gondolataiban merül el, vagy szimplán a csajokat stíröli.)

- Észre sem vettem, hogy bejöttél. – néztem rá csodálkozva, miközben a viselkedésére kerestem magyarázatot.

- Azt nem csodálom.. – dünnyögte az orra alatt, még mindig nem méltatva arra, hogy a szemembe nézzen.

- Tessék? – Közelebb hajoltam hozzá, bár tisztán értettem az előbbi mondatát. Ismét megcsapott az a tipikus illat, melyet minden alkalommal érzek, amikor a közelében vagyok. Tekintetem nem sokáig időzhetett el egyik rakoncátlanul kiálló hajtincsén, hiszen végre szembe fordult velem.

- Semmi. – Gyenge, hamis mosolyt küldött felém. Fél füllel hallottam, amint Stella megköszörüli a torkát jelezve, hogy az edzés folytatódik, ennek ellenére én mégis minden erőmmel Justinra koncentráltam. Tudtam, hogy bántja valami, de valahogy sejtettem, hogy nem fogja elmondani. Igyekeztem a testbeszédére figyelni, viszont minden egyes porcikája mást és mást sugallt számomra. A szeme azt mondta: szomorú vagyok, kérlek, segíts! Az ajkai ezt suttogták: minden rendben, hidd el. A sóhaja volt talán a legegyértelműbb: vedd le ezt a terhet a vállamról. Női taktikáim nem váltak be, így hát gondoltam, rákérdezek.

- Justin, minden rendben? – súgtam oda neki, hogy csak ő hallja, bár a hangzavarban, mely ebben a pillanatban kerekedett, ez kétséges volt.

- Liza.. Igen, minden rendben, de most figyeljünk, kérlek. – utasította el a kérdést, melyet hozzá intéztem. Talált, süllyedt. Óvatosan tagadta meg a választ, miközben gyenge mosolya egy pillanatra ismét megjelent az arcán.. Most már egyértelműen nem vagyok képes Stellára figyelni. Még hogy figyeljek.. Még ő sem figyel. Csak ül mozdulatlanul, lehajtott fejjel, miközben türelmetlenül a kezét tördeli. Hazudhatsz nekem, de becsapni nem tudsz. Közben Cody hajszálai gonoszul csiklandozni kezdték a fülemet. Hirtelen reflexből fordultam felé, mire ő ugyanilyen sebességgel hőkölt hátra. Reakcióját édes mosoly követte.

- Ne haragudj. – mondtam zavartan. Válasz helyett ismét közelebb hajolt.

- Belé meg mi ütött? – bökött a fejével Justin felé.

- Ne tőlem kérdezd.

- Justin, minden oké? – hajolt kijjebb Cody, miközben rakoncátlan hajszálai ismét játszani kívántak az arcbőrömmel. A falnak dőltem, hogy a két fiú lássa egymást. Közben Stella ismét köhögést színlelt, immáron Justin felé.

- Remélem, megvan a tökéletes belépőd. – azzal Justin, válaszra sem méltatva Cody-t, felállt mellőlem.

- Na, azt hiszem, most van jelenésem. – Cody keze a combomra tévedt, úgy nyomta fel magát ülő helyzetéből. Próbáltam feldolgozni az előbbi néhány percet, de Stella nem adott rá lehetőséget. Miközben mellette Justint rettenetesen feszültnek láttam, Cody keze fekete melegítőnadrágja zsebében nyugodott, tekintete saját fehér pólójáról Justinra, majd rám tévedt. Édes mosolyt küldött felém, majd figyelme a beszélő Stellára irányult.

- Köszönöm a figyelmeteket. Mivel Justin nem adott nekem alkalmat a bemutatkozásra, ezért ezen most gyorsan túlesnénk. Stella Bellefleur vagyok, Justin és most már a ti koreográfusotok. Mint tudjátok, a csoport egy része rutin táncosokból áll. Ők Justin állandó táncosai, emellett ti lehetőséget kaptatok arra, hogy részt vegyetek Justin nyári turnéján. Az elkövetkezendő két hétről: Három csoportra lesztek bontva, mindegyik csoport csak egy koreográfiát tanul. A beosztást holnap kapjátok kézhez. A próbák időpontja a csoportok szerint változik, de a lapon, melyet kapni fogtok, minden rajta lesz. A második héten történik Justin koreográfiájának betanulása. A turnéval kapcsolatos információk szintén a papíron lesznek olvashatóak. Van kérdés? Remek, akkor áttérnék az eheti órák anyagára. Justin, kérek egy kis felvezetést.

- Szívesen. Mint látjátok, Cody Simpson áll mellettem. Meglepetés! A turné alatt ő lesz az előénekesem, ami egyenlő azzal, hogy nem hagyhattunk ki egy közös duettet. Ehhez kelletek ti. Ez a hét a duett koreográfiájáról szól. A lényeg, hogy két csoport lesz, melyet mindjárt kisorsolunk. Az egyik csoport táncol velem, amíg én énekelek, a másik pedig Cody-val, amíg ő énekel, egymást felváltva, tehát a koreográfia sem fog megegyezni. Ezt fogjátok párhuzamosan, két teremben tanulni. Azonnal vágjunk is bele.

A négy óra, melyet a koreográfia tanulásával és gyakorlásával töltöttünk, igen hamar eltelt. Örültem annak, hogy Justin csoportjába kerültem, sőt a másik hat táncos is igazán szimpatikusnak tűnt. Végre nem érzem úgy, hogy kilógnék a csapatból. A koreográfiát nekünk Justin tanította be. Viselkedése immár teljesen természetes volt, nem láttam rajta zaklatottságot vagy feszültséget. Néha, amikor találkozott a tekintetünk, rám mosolygott, amitől kicsit megkönnyebbültem.

Ezekkel a gondolatokkal a fejemben öltöztem át az edzés után. Elképzelésem sem volt, hogy mivel fogom tölteni a nap hátralevő részét, hiszen még csak három óra van. Miközben a lehetőségeken töprengtem, az utolsó simításokat végeztem a sminkemen, végül pedig kedvenc Nina Ricci parfümömmel koronáztam meg az összképet.

Mialatt kifelé tartottam az épületből, az iPod-om apró gombjait nyomogattam a megfelelő zeneszámot keresve, végül az ujjam Lady Gaga – Born This Way című számánál állt meg. Azonban mielőtt még lenyomhattam volna a lejátszás gombot, a nevemet hallottam a hátam mögül.

- Van valami terved a délután többi részére? – hallottam mellőlem azt a bizonyos édes hangot.

- Cody, szia. Nem, nincs. Van valami jó ötleted? – mosolyodtam el, miközben az iPod-omat a válltáskámba csúsztattam.

- Éhen halok, mit szólnál kezdetnek egy sajtburgerhez és egy csokis shake-hez? – nyitotta ki nekem a bejárati ajtót, miután elköszöntünk a recepcióstól.

- Csibeburger és Cornettos-s McFlurry, de benne vagyok.

Az idő a mai nap tökéletességéhez mérten most is ugyanolyan gyönyörű volt, mint reggel. Huszonöt fok, kellemes szellő, tiszta égbolt, verőfényes napsütés. Tipikus júniusi, Los Angeles-i időjárás. A körülbelül húsz perces séta alatt többek között szó esett Viktorról és a válogatóról is, Cody pedig arról mesélt, hogy milyen volt átlagosnak lenni és, hogy milyen a sztárélet. Nem merültek fel bennem kétségek a megbízhatóságát illetően, de azt hiszem ez ebben a városban nem is igazán számított.

Miután a McDonalds-hoz értünk és sikerült feltűnésmentesen rendelnünk, helyet foglaltunk az egyik asztalnál, amely nem esik annyira a tekintetek középpontjába.

- Mi van közted és Justin között? – tette fel Cody a kérdést egy sajtburger majszolása közben.

- Nem értem, mire gondolsz. Csak barátok vagyunk. – meglepetten és egyúttal értetlenül néztem rá, miközben egy ostyadarabot próbáltam kihalászni a kanalammal a fagylaltból.

- Szerintem tetszel neki. - mintha féltékenység bújna meg a hangja mögött. Ránéztem.

- Biztos, hogy nem. De ez a kérdés még fel sem merült bennem. – fürkésztem a tekintetét. Rám pillantott, ajkait édes mosolyra húzta.

- Mert nem hiszed, hogy Justin és közted lehet valami. – mondta kedvesen.

A beszélgetés folyamán Justin többször nem került szóba, viszont a hangulat annál jobban oldódott. A beszélgetésből idétlenkedés, a mosolyból érintés lett. Miközben életem egyik legcikibb élményéről meséltem, ujjaim a fiú alkarján cikáztak, miközben az ő keze a combomon nyugodott. Kacaja édesen csengett a fülemben, ahogy arcomat a nyakába fúrva próbáltam visszafogni a nevetést.

- Mennünk kéne. – mondta halkan a fülembe, mire kénytelen voltam arcomat elemelni a nyakától. – Azt hiszem, esni fog. – bökött fejével az ablak felé.

- Akkor menjünk. – Álltam fel kelletlenül mellőle.

Alighogy kiértem az ajtón, azonnal megcsapott a hideg levegő. Az ég beborult, a szellő hevesebbé vált. Cody éppen a kezem után nyúlt volna, amikor megpillantotta csupasz lábaimat. Elkezdte lehámozni magáról a fekete bőrdzsekijét, majd felém nyújtotta.

- A nadrágomat nem tudom odaadni, remélem, ez is megfelel. – mosolygott édesen.

- De bolond vagy. – nevettem fel. – Biztos?

- Nem vagyok fázós. – azzal kivettem kezéből a dzsekit és felhúztam. – Majd ha fázni támad kedvem, akkor hozzád bújok. – fogta meg a kezemet.

Szerencsére eddig nem kapott el minket az eső, ettől függetlenül megtaláltuk a kifogást, hogy egymáshoz bújhassunk. Az út sajnos csak tíz percig tartott, hamar a szállodához értünk. Mindkét kezemmel a fiú balját fogtam, mígnem szembe fordított magával és kezeit az enyémekbe csúsztatta.

- Holnap találkozunk a próbán. – hangjában csalódottságot éreztem. Kék kockás ingének ujjával kezdtem játszani, melyet fel-, majd letűrtem az alkarján.

- És a próba után. – néztem a szemébe. Mint mindig, most is édesen mosolygott. Óvatos puszit lehelt az arcomra, ajkait hosszabb időn át ott tartotta. Miután elhajolt, egy ideig még egymás arcát fürkésztük. Tekintetem szemei és ajkai között cikáztak. Hirtelen hajoltam felé, miközben gyors, de óvatos csókkal törtem meg a köztünk lévő távolságot. Meglepett, de elégedett mosoly terült el az arcán, míg én alsó ajkamba haraptam.

- Hajolj távolabb, mert ennek így nem lesz jó vége. – szélesen elvigyorodtam, majd még egy apró csókkal jeleztem, hogy indulnom kéne. Gyorsan köszönt el tőlem, majd lassan hátrálni kezdett, végül egy édes mosoly kíséretében hagyott magamra. Jóleső mosollyal az arcomon léptem be a hotelbe, s ezzel párhuzamosan odakint szakadni kezdett az eső..

PART 10 - Szia édes !

Tekintetemmel egy, az ajtóban álló alakot kerestem, de a nagy semmin kívül mást nem találtam. Pedig határozottan meg voltam róla győződve, hogy valaki ott állt. Halkan az ajtóhoz osontam, majd óvatosan kinéztem. A legkevésbé sem kéne most összefutnom Justinnal. Miután megbizonyosodtam róla, hogy egy lélek sincs a folyosón, megkönnyebbülve léptem ismét a tükör elé. Már csak két probléma merült fel bennem. Az első, hogy a másik oldalon éppen ebédszünet van, így tanulni sok mindent nem tudok. A második, hogy hiába erőlködők, ebben a tükörben bizony nem fogom látni magamat. Még egyszer utoljára el szerettem volna táncolni a koreográfiát, mielőtt megérkezem a kivégzés helyszínére, így szembe fordultam a tőlem jobb oldalra található tükörfallal. Aha, még egyszer.. Végül csak a harmadik sorozat után éreztem úgy, hogy minden a helyén van. Körülbelül egy percig guggolhattam mozdulatlanul a végpózban. Muszáj volt levegőhöz jutnom. Miután úgy éreztem, hogy kifújtam magamat, a hajamat hátratűrtem, mely eddig teljes mértékben az arcomba lógott, majd felnéztem. Justint pillantottam meg a tükörben, miközben karba tett kézzel az ajtófélfának támaszkodik és engem néz. Ajkait csibészes mosolyra húzta.

- Ahhoz képest, hogy nem voltál próbán, egész ügyes! – a mosolya mögött mintha egy kis cinizmus is megbújt volna. Abban reménykedtem, hogy nem fogok találkozni vele, de ez itt, ebben a pillanatban szertefoszlott. Felálltam, a válltáskámhoz sétáltam, elővettem az ásványvizes palackomat, majd a padra ültem. Azonban ahelyett, hogy ittam volna az üvegből, csak a kupakját tekergettem.

- Figyelj.. Sajnálom, hogy nem mentem be. Csak.. nem akartam megzavarni a próbát. – Rettenetesen szégyelltem magamat. Jobbnak láttam a kupakkal játszani, minthogy a szemébe nézzek. Éreztem, ahogy testével a padra nehezedik.

- Addig nem kezdjük el a próbát, amíg nincs ott mindenki. – Az orromat ismét megcsapta jellegzetes parfümének illata. – Tegyük fel, hogy ez a terem nincs is itt. Akkor mihez kezdtél volna?

- Szünetben beosontam volna, azt hiszem. – Ezen még nekem is nevetnem kellett. Halvány mosollyal az arcomon néztem fel rá, miközben két könyökömmel a térdemen támaszkodtam, kezemben az ásványvizes palackkal. Most is zavarba ejtően mosolygott, miközben hátát a falnak támasztotta és engem nézett. Eszembe juttatta az előbbi táncot, és egyúttal a felismerést is, hogy elvileg nem kéne tudnia arról, hogy itt vagyok. Legalábbis hogy ebben a teremben. Kicsit elkalandozhattam, hiszen fejét enyhén jobbra döntötte, ajkait pedig még szélesebb mosolyra húzta.

- Öö.. Én is kérdezhetek valamit?

- Nyugodtan.

- Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – Felmerült bennem egy lehetőség. Hogy esetleg.. hogy ő látott engem. Ettől a gondolattól apró pillangók kezdtek ugrálni a gyomromban.

- Nem tudtam, hogy itt vagy. De sejtettem. Amúgy Usher ugrott be az előbb, hogy ide érdemes benéznem. – A mondandója végére még szélesebb mosolyra húzta a száját. Hát, ez felettébb megnyugtató. Most már Usher is tud arról, hogy nem mentem be próbára.

- Usher? Tudtam, hogy valaki figyel. De amikor kinéztem a folyosóra, senkit sem láttam.

- Valószínűleg akkor jött át hozzánk. Na, szedd össze a cuccodat és gyere át a másik terembe. – Pattant fel nagy lendülettel a padról. Míg ő az ajtóban várt, addig én belepakoltam a válltáskámba, végül egy utolsó pillantást vetettem a tükörképemre. Rózsaszín hosszúszárú tornacipő. Pipa. Cicanadrág térdig feltűrve. Pipa. Bő lila póló, aminek a bal vállamon le kéne csúsznia.. (Egy kis igazítás után) Pipa. Haj, ami úgy néz ki, mintha elkapott volna a ventillátor.. (Miután beletúrtam, hogy álljon is valahogy) Pipa.

- Szép vagy, csak menjünk már. – mosolygott Justin, miközben a fejét rázta. – Mintha csak magamat látnám.

Justin udvariasan előre engedett és kinyitotta nekem az ajtót. Arra számítottam, hogy utánam jön, de nem tette. A folyosón pillantottam meg távolodó alakját, miközben Usherrel éppen a recepció felé tartottak. Remek. Miért pont most kell egyedül hagynod? Miután becsuktam az ajtót, az oktató felé indultam. Megkönnyebbültem, amikor egyik táncos tekintetét sem éreztem a bőrömön. Tudtam, hogy nincs annál rosszabb, mint kilógni a tömegből, de jelen pillanatban nem éreztem magamban annyi erőt, hogy kezdeményezzek. Csak még egy kicsit tartsatok ki. Amíg túllépek az eseményeken és ismét önmagam tudok lenni. A nő mellett lévő üres helyet szemeltem ki magamnak, amelyet nem táskák és ruhakupacok borítottak. Éppen egy fiúval beszélgetett. Elképzelésem sem volt arról, hogy ki lehet az. Egyáltalán nem volt ismerős. Habár.. A haja.. Mintha már láttam volna valahol..

- Szia. Stella vagyok. – nyújtotta felém a kezét, miközben én leültem a kiszemelt helyemre. – Nem ismersz meg, ugye? – Értetlenül néztem rá, amitől ez egyértelművé vált számára.

- Ne haragudj.. – mosolyodtam el.

- Semmi baj. Stílusváltás. – mutatóujjával szőke hajára bökött. Hát persze! Már emlékszem! Stella Bellefleur. Az egyik zsűritag a válogatásról. A barna nem igazán állt jól neki. – Igazából én lennék Justin koreográfusa, de persze megint nem hagyja, hogy a munkámat végezzem. – nevetett fel.

- Én Liza vagyok. – mutatkoztam be.

- Tudom, a késős lány. – Az arckifejezésemet látva magyarázkodni kezdett. – Semmi baj. A próba akkor kezdődik el, ha mindenki itt van. – Ismerős mondat. A feje mögött csak most láttam meg a fiú arcát, aki most előrébb hajolt, hogy láthasson. Azt hiszem, ehhez az életmódhoz még hozzá kell szoknom.

- Szia. – köszönt édesen a fiú, miközben széles vigyor terült el az arcán.

- Cody Simpson?! – kérdeztem vissza meglepetten, mégis szokatlan könnyedséggel. – Szia. – vigyorodtam el én is.

- Elég a Cody is, de igen. – hihetetlenül édesen tudott mosolyogni. – Szóval te vagy a késős lány? Lassan híresebb leszel, mint én.

- Elég a Liza is, de igen. És te hol voltál, amikor a szerénységet osztották?

- Oké, te győztél. – nevetett fel édesen.

- Lányok, fiúk, én most magatokra hagylak titeket. Öt perc múlva folytatjuk a próbát. – Azzal Stella felállt közülünk és kiment a teremből. Csak most tűnt fel, hogy a lányok egy része kis csoportokban ül és halk beszélgetést folytat, miközben néha Cody-ra emeli a tekintetét. Szóval ezért nem vették észre, hogy bejöttem.. Közben Cody Stella helyére ült. Csak akkor tűnt fel, hogy milyen közel került hozzám, amikor felé fordultam. Még mindig rettentő édesen mosolygott. Most azt mondanám, hogy zavarba jöttem tőle, de olyan természetes beszélt, hogy egyszerűen nem zavart az a kis távolság, ami köztünk volt.

- Tudod, minden táncost be tudnék határolni aszerint, hogy ki új és kis régi. Kivéve téged.

- Kivéve engem?

- Némelyiken azt látom, hogy legszívesebben leteperne. De rajtad nem.

- Mert éppen egy fájdalmas szakításon vagyok túl. – hajtottam le a fejemet. Egy pillanat alatt eltűnt a mosoly az arcomról.

- Nem hinném, hogy csak ez az oka. – Édes volt, hogy igyekezett minél hamarabb terelni a témát.

- Tudod, nem könnyű belecsöppeni egy sztár életébe. Usherrel és Justinnal reggelizni.. nem mindennapi. Ezt nekünk nehéz megszokni.

- De neked miért megy ilyen könnyen?

- Talán azért, mert én a legtöbb időmet Justinnal töltöm. – itt elmosolyodtam. Cody ezt persze azonnal észrevette és óvatosan oldalba bökött.

- Na mesélj! – húzta fel a szemöldökét.

- Ez nagyon vicces. A válogatás után eltévedtem a városban és ő talált rám. Most képzeld el, ahogy szakad az eső és én ott állok a járdán, mint egy ázott mosómedve, reménytelen arccal, hogy most mi legyen.

- Kellemetlen. – nevetett fel.

- Aztán este.. Láttam egy srácot, aki teljesen úgy nézett ki, mint a volt barátom..

- Akivel szakítottál. – érezte, hogy erről nem szívesen beszélek. Édesen hallgatott.

- Igen. És Justin vigasztalt meg. Aztán másnap velük reggeliztem, mivel csak őt ismerem. És magyarul szólaltam meg. – Halkan felnevettem. Cody ettől szélesen elmosolyodott.

- Akkor te Magyarországról jöttél? Hú! Mondj valamit magyarul! – csillant fel a szeme.

- Mit mondjak?

- Azt, hogy.. szeretlek.

- Szeretlek. – mondtam ki magyarul.

PART 9 - Látsz engem?

Minden tekintet rám szegeződött, Usher kivételével, aki egy sonkadarabot böködött a villájával. Mintha halvány mosoly húzódott volna végig az arcán. Justinra pillantottam, tekintetemmel segítségért kiáltva. Viszont ő ugyanolyan értetlen arccal nézett vissza rám.

- Tudod, a volt barátom. Akivel szakítottam. – célozgattam úgy, hogy a nevet ne kelljen kiejtenem. Justin végre elmosolyodott.

- Édesen beszélsz magyarul, de ki kell, hogy ábrándítsalak. Egy szót sem értek. – mosolygott rám bájosan. Elkerekedtek a szemeim.

- Ó basszus! – mondtam ki még magyarul. – Bocsánat. – szólaltam meg immár angolul. Abban a pillanatban mindenki folytatta a miattam félbehagyott tevékenységét.

- Szóval, ma nem álmodtam. Legalábbis nem tudok róla. Tudod, a volt barátomról. – hajoltam közelebb Justinhoz. Elmosolyodott, és megértően bólogatott.

- Ennek örülök. De ugye tudod, hogy ezt nekem köszönheted? – nézett rám csibészesen.

- Akkor attól tartok, muszáj lesz ezt valahogy meghálálnom. – közben zsebre tettem a mobiltelefonomat, mivel néhány perccel ezelőtt ezt már Justin is megtette. Az ujjával jelezte, hogy hajoljak közelebb hozzá. Miután teljesítettem a kérését, egy ideig csak a lélegzését hallottam.

- Gyere el velem ma délután városnézésre. – suttogta. Néha, amikor ajkai súrolták a bőrömet, libabőrös lettem. Ránéztem és óvatosan bólintottam. Most én intettem neki, mire fülét felém fordította. Tenyerét a lábam mellé tette, úgy támasztotta meg magát. Alig hajoltam néhány centiméterre a füléhez, máris megcsapott a mentolos sampon és a különleges parfüm egyvelege. Mélyen belélegeztem, s közben érezni véltem a pulóvere illatát is.

- Gyere értem.. akármikor. – mondatomat halk kuncogás követte. Ennél félreérthetőbben nem is mondhattam volna. Justin alsó ajkába harapott és szélesen elvigyorodott, miközben kezével belemarkolt az ülés szélébe.

- Bocsi. - Egy mosoly kíséretében visszafordultam a müzlim felé és végre kezembe vettem a kanalat.

Nagy nehezen előkotortam a zsebemből a telefonomat. 11:12.. Remek. Elkéstem. Csak én lehetek ennyire szerencsétlen, hogy nem tudok kiigazodni egy térképen. A jobb és a baloldal összetévesztése még oké, de ez már sok lesz.. Megálltam az épület előtt és a biztonság kedvéért még egyszer rápillantottam a térképre. Ennek kell lennie. A St. Cloud és a Clerk sarkán.. Igen, ez az. Végre. Megmarkoltam a kilincset és reszkető kézzel lenyomtam. Elkésni az első próbáról.. Úgy tűnik, nem maradok itt sokáig. Végül nyeltem egyet, és beléptem az ajtón.

A helyiség, amelyben voltam, nem volt túlzottan nagy. A falat sötétlila tapéta borította, a tökéletes összképet a tört fehér bútorok egészítették ki. Nos, igen, sejtettem, hogy Justin ízlése szerint van berendezve. Most már teljes mértékben meggyőződtem róla, hogy jó helyen járok. Tőlem jobbra fehér bőrfotelek, előttük üvegasztal s mindezekkel szemben egy televízió (bár nem igazán értem, hogy egy táncteremben minek van szükség tv-re). A bal oldalamon volt a recepció. A pult mögül alacsony nő kereste a tekintetemet, miközben kétségbeesett arckifejezéssel nézett rám. Vékony vonalú száját beszédre nyitotta.

- Szia! Tudok valamiben segíteni? – hangja meglepően kedvesnek hatott. Miközben heves léptekkel megközelítettem a pultot, ő enyhén rádőlt és lila keretes szemüvege mögül hunyorgott rám.

- Szia. Az a helyzet, hogy elkéstem a próbáról. – A nő szeme ekkor hirtelen felcsillant.

- Liza, ugye? Justin említette, hogy késni fogsz. Csak menj végig a folyosón. Baloldalon a második ajtó. – mosolygott barátságosan. A pult melletti folyosóra mutatott, amin egy lila szőnyeg futott végig. Megköszöntem a segítségét és elindultam a terem felé. Remegni kezdett a lábam, ahogy egyre közelebb léptem a teremhez. Ha engem innen hazaküldenek.. Nem akarok hazamenni.. Lassan a kiszemelt ajtó elé értem. Bentről halk beszélgetés szűrődött ki. A kilincs felé nyúltam, olyan lassan, amilyen lassan csak tudtam. Hozzáérni sem mertem, nemhogy lenyomni. Ott álltam, és arról győzködtem magamat, hogy: Gyerünk! Menj be! Nem kell félni! Elkésni még mindig jobb, mint el sem menni. De nem tettem semmit. Csak álltam és a kilincsre meredtem. Ha én ezt a kilincset most lenyomom (vagy nem nyomom), elveszítem az esélyt arra, hogy ismét önmagam lehessek. Ha ezt is elveszik tőlem.. Dehogy veszik el! Hülyeségeket beszélek! Megráztam a fejemet és próbáltam végre normálisan gondolkodni.

Hirtelen abbamaradt a beszélgetés, melyet egy ismerős dallam váltott fel. Nem, nem Justin dala volt. Ez kicsit megnyugodtatott, de ettől még ez nem változtat a tényen, hogy elkéstem. Elmélkedésemből a szomszéd terem ajtajának nyikorgása zökkentett ki. Hát persze, hogy meg kellett néznem. Nem volt elég gáz, ahogy ott álltam és szorongattam a kilincset, de be nem mentem. Bármit, csak ezt nem. Így hát óvatosan betekintettem a terembe. Tükörfal, fa parketta, és mindennek a tetejébe teljesen üres. Megint csak megfordult a szerencsém. Jobb ötlet híján bementem a helyiségbe (az volt a tervem, hogy szünetben besurranok az edzésre). Az első lendülettel el is fordultam jobbra. Na, ekkor akadt csak el a lélegzetem. Justin háta nézett velem szembe. Beletelhetett körülbelül egy percbe, mire leesett, hogy átlátok a másik terembe (Igen, sokáig tartott felfogni, hogy Justin az előbb még.. most meg.. hogyan?.. mi van?). Aztán Justin megfordult, rám nézett és a hajába túrt. A tipikus hair-flip sem maradhatott el. Egy pillanatnyi szünet után ismét levegőt engedtem a tüdőmbe, amint rájöttem, hogy nem lát engem. Kapva a lehetőségen, ledobtam a válltáskámat az egyik padra, villámsebességgel átöltöztem és én is elkezdtem velük melegíteni. Miután ez megvolt, Justin ismét hátat fordított nekem, majd kisebb monológba kezdett. A másik terem tapétája szintén sötétlila, viszont tükör csak ez az egy volt. Temérdek táska jobb oldalon, a padon pedig egy huszonhárom év körüli nő ült. Hosszú szőke síkegyenes haját lófarokba kötötte, homlokát pedig egyenesre vágott frufruja takarta el. Fekete trikót, rajta egy bővebb fehér pólót, fekete melegítőnadrágot s végül egy egyszerű fehér Converse tornacipőt viselt. A táncosok közül valaki cicanadrágban, valaki melegítőben, valaki pedig iszonyatosan rövid nadrágban volt. Az egyetlen, ami ezen kívül még feltűnt, hogy a csoport egy része teljesen természetesen viselkedik, míg a másik fele a ruháját vagy a haját igazgatja, éppen vörösödő arcát takarja, vagy pedig hatalmas mosolyt villant Justin felé. Ebből máris látszik, hogy melyik öt lány Justin táncosa, és melyik kilenc (velem együtt tíz, ha lett volna merszem bemenni) csak leendő táncos. Végülis a lányoktól nem tartottam, hiszen őrült rajongó egyik sem lehetett. Az egyetlen ember, akire alig bírtam ránézni, az Justin volt. Egyszerű fekete pólót, bő fekete melegítőt, valamint fekete Supra cipőt viselt (Na de edzésen? Oké, hogy van neki vagy kétszáz, de akkor is..).

Justin ismét felém fordult, miközben elindult a következő szám. A fiú kézzel intett a táncosoknak, hogy még várjanak. Mivel nem hallottam, mit mondott az előbb, el nem tudtam képzelni, hogy most mi lesz. Lassan leesett, hogy a refrént várja. Közben kezdett derengeni a szám. Épp az egyik nap találtam rá és azonnal beleszerettem. Greyson Chance – Unfriend you. A refrénre Justin mozogni kezdett, úgy körülbelül harminc másodpercig táncolhatott, majd megállt, elégedetten a tükörbe nézett és megigazította a haját. Intett a nőnek, hogy tekerje vissza a zenét az elejére, addig ő négy ütemenként újra megismételte a mozdulatokat. A többiek, köztük én is próbáltuk követni. Nem mondhatnám bonyolult mozdulatsornak, de ettől függetlenül igen látványos volt. Lassan már mindenkinek egyszerre ment, ahogy újra és újra eltáncoltuk. Ahogy kezdtem hozzászokni, hogy ők nem látnak, egyre közelebb merészkedtem a tükörhöz. Aztán Justin is egyre közelebb lépett. Különös volt látni, ahogy minden mozdulatunk teljesen egyszerre történik. Mintha tényleg velem szemben táncolna. A zene ismét újraindult, de ezúttal valahogy azt éreztem, hogy meg kell érintenem a tükröt. Egyszerűen csak ez jött. De úgy tűnik, nem csak nekem. Ahogy megérintettem a tükröt a tenyeremmel, Justin is ugyanezt tette. Pontosan ugyanabban a másodpercben, pontosan ugyanott. És attól a pillanattól kezdve, mintha egymással táncoltunk volna. Mihelyt a tükörhöz értem (ahogy az a koreográfiában szerepelt), Justin is ezt tette. Ugyanakkor, ugyanott. Lassan kezdtem elveszíteni a térérzékemet. Mintha a kezét érinteném meg, mintha tényleg a szemembe nézne. Mihelyt megfordultam, a hátsó tükörből láttam, hogy ő is ezt teszi, miközben egész hátát a tükörnek dönti – pont, mint én. Kinyújtottam a kezemet, s tenyeremet az övére helyeztem. Ahogy oldalra fordítottam a fejemet.. esküszöm, mintha az illatát éreztem volna. A menta és a parfümje felejthetetlen keverékét. A szám lassan a végéhez ért, mi pedig ismét szembe fordultunk egymással. Homlokát a tükörnek döntötte, s ezzel egyidejűleg én is (pedig azt hiszem, ez már nem volt benne a koreográfiában). Láttam, ahogy a levegő, melyet kifújunk, páraként csapódik le a tükrön. Láttam a szemeit, melyek mintha a tekintetemet keresnék. Azt az arcot láttam, melyet tegnap este. Azt az ártatlan, kedves, törődő arckifejezést. Kíváncsi lettem volna, hogy most éppen mire gondol.

Hirtelen elkapta a tekintetét, mihelyt a nő mellé ért. Pihenőre intette a táncosokat, majd Justinnal a padhoz vonultak és helyet foglaltak. Kis fáziskéséssel én is elhajoltam a tükörtől, a pólóm végével pedig letöröltem azt a részt, ahol a homlokom az izzadtságtól nyomot hagyott. Nem találkoztam még olyan számmal, amely ehhez hasonló érzéseket váltott ki belőlem. Nem is nagyon értettem, hogy mi történt az előbb. Nagyon furcsa volt. Mintha vele táncoltam volna. Esküszöm, mintha tudta volna, hogy itt vagyok. Mintha látott volna. És attól tartok, nem ő volt az egyetlen..

PART 8 - Köszönöm

Némán hallgattuk a tenger morajlását. Az egyetlen természetes zajforrás a hátsó teraszról hallatszó zene volt. A szellő gyengéden borzolta a pálmafák lombkoronáját, s néha a hajamat az arcomba fújta. A környező épületek tükörképe, mint fénytenger úszott a vízen.

Állam bal térdemen nyugodott, míg karjaim a lábam köré fonódtak. Behunytam a szememet. Mélyen beszívtam a tenger sós, hideg illatát. Éreztem, ahogy a hűvös szellő végigszalad a bőrömön, s hogy azonnal libabőrös leszek. Beleborzongtam. Minden apró neszt érzékelni lehetett, de mind közül csak egyetlen egy ragadta meg a figyelmemet. Hallottam a mellettem ülő fiú lassú és mély, egyenletes szuszogását. Kinyitottam a szememet, majd rápillantottam. Csukott szemmel ült ő is, arcán halvány mosoly húzódott. Törökülésben ült, keze a pulóvere zsebében nyugodott. Szőkés haja most kócos volt, és egyáltalán nem tökéletes.

A háttérben halkan felcsendült Pink Perfect című száma. Különös, hogy minden alkalommal a hangulatomhoz illő zene szól. Ismét a tengerre pillantottam, majd ajkaimmal némán formálni kezdtem a szavakat. „Made a wrong turn, once or twice. Dug my way out, blood and fire. Bad decisions, that's alright. Welcome to my silly life.” Éreztem, ahogy Justin figyelme rám összpontosul. Rá pillantottam.

- Ne énekelj butaságokat. – rázta meg sajnálkozóan a fejét.

- Egyszerűen csak szeretem ezt a számot. Most már minden rendben van. Különben is, neked kéne a legjobban tudnod, hogy ez nem éneklés volt. – jegyeztem meg cinikusan.

- Akkor énekelj. – húzta fel huncut módon a szemöldökét.

- Nem szeretném ezt az idilli képet felborítani. – kuncogtam.

- Előttem nem kell szégyellned.

- Tudok énekelni.

- Bizonyítsd be!

- Bebizonyítom, hogy lenyomlak! – Hirtelen mozdulattal nehezedtem rá, miközben próbáltam belenyomni a homokba. Éles nevetés hagyta el a száját. Kezével próbálta az enyémet elkapni, fejét pedig oldalra fordította.

- Jajj nem foglak arcon csapni.. nem kell félni. – Csakhogy amíg én a fejével voltam elfoglalva, a csuklóm után nyúlt, és megragadta azt. Még időben kapcsoltam, és kirántottam a kezemet a szorításból. Felpattantam és futni kezdtem az ellenkező irányba.

- Sosem kapsz el! – Próbáltam szaladni a homokban, de ez csak gyenge próbálkozás volt. A cipőm minden egyes lépésnél megcsúszott. A tenger mentén futhattam körülbelül harminc métert, mígnem elértem a szálloda hátsó kerítését. Persze ennek is drótból kellett lennie, így még csak nem is láthattam előre a sötétben. Hátrafordultam. Justin közeledett felém, arcán kaján vigyor húzódott. Már csak néhány méter volt köztünk. Hátamat a kerítésnek nyomtam.

- Á! Segítség! – kiabáltam halkan, miközben végig vigyorogva néztem Justin szemébe. Meglepetésemre megragadta a kezemet és húzni kezdett visszafelé.

- Hová megyünk? – kérdeztem néhány másodpercnyi csönd után.

- Mutatok neked valamit. – Nem értettem, miért a tenger felé megyünk. Ha megfürdet, kamatostul visszafizetem. A gondolataimmal ellentétben végig csak a part mentén haladtunk, most már egymás mellett. Hirtelen megállt, elengedte a kezemet, majd leguggolt.

- Mit kell nézni? – hajoltam fölé, miközben a fülem mögé tűrtem a hajamat. Megfogta a kezemet, és óvatosan lehúzott.

- Kisteknősök. – bökött néhány egészen apró zöld foltra a homokban. Mellé térdeltem.

- Jaj de aranyosak! – közelebb hajoltam, de nem mertem kézbe venni őket.

Úgy döntöttünk, megvárjuk, amíg a tengerbe vonulnak. Egymás mellett ültünk a homokban, az időt pedig beszélgetéssel ütöttük el. Justin mindkét személyisége megmutatkozott ez alatt a pár óra alatt. A gyermeki énje, mely bohókás, vicces és enyhén hiperaktív, valamint az a Justin, aki komoly, nyugodt és az élet nagy dolgain elmélkedik. Rengeteget mesélt nekem a gyerekkoráról, a küzdelmeiről. Hosszas monológot tartott arról, hogy sose adjuk fel az álmainkat, hogy mindig küzdeni kell. Ha más nem is, ez az egy teljes mértékben közös volt bennünk. A cikis élményeinken percekig képesek voltunk nevetni (ami tőlem nem volt megszokott az elmúlt két hétben). Egymás szekálása természetesen nem maradhatott el, de mindig hangot adtunk a megértésnek is. Körülbelül három órája beszélgethettünk, lassan hajnali egy óra is elmúlt.

- Gyanús, hogy senki sem keres minket. – lassan az utolsó teknőc is elérte a vizet. Sietős léptekre lettünk figyelmesek. A hátunk mögött Usher közeledett felénk.

- Többet ne szóld el magad. – jegyezte meg Justin csalódottan.

- Van fogalmatok róla, hogy mennyi az idő? Dolgozó emberek vagytok, szükségetek van pihenésre. – közölte Usher, persze egyáltalán nem komolyan.

- Mélységes bocsánatáért esedezünk. – Justin felállt, és mélyen meghajolt, míg én a nevetésemet tartottam vissza, hogy nehogy kitörjön belőlem. - Ugye azért nem kapunk túlórát? – kérdezett vissza Justin.

- Ha lefizettek, nem. – Közben Usher szépen beterelt minket a szállodába.

- Miről folyt a csevej három órán át? – tért a lényegre.

- Úgy látom, előtted semmi sem maradhat titokban. – rázta meg a fejét Justin. – Liz kiborult egy srác miatt, én megvigasztaltam, utána pedig kint maradtunk teknőcöket nézni.

- Remek. A jó kapcsolat a legfontosabb. Csak kérlek titeket, ne hajnali egykor jöjjön rátok. Pihennetek kell. Justin neked pedig nem szabad megfáznod. – nézett Usher most már komolyabban. Míg én azon gondolkodtam, hogy Justin engem miért becézget, a fele beszélgetésről lemaradtam. Közben felértünk a negyedik emeletre. Mint kiderült, Usher és Justin szobája egymás mellett van, gondolom nem véletlenül.

Mindkettejüknek jó éjszakát kívántam, majd beléptem a saját kis lakosztályomba. Mivel még nem voltam álmos, a ruháimat átpakoltam a szekrénybe. Nem is értettem, hogy férhettek el egy bőröndben (a cipőimmel együtt). Közben jutott csak eszembe, hogy nem köszöntem meg Justin segítségét. Így hát elővettem egy cetlit, majd dőlt betűkkel csak ennyit írtam rá: „köszönöm :)”. Kiosontam, majd becsúsztattam az ajtója alá. 

Másnap reggel hét órakor ébredtem, még azelőtt, hogy felcsendült volna Cody Simpson édes hangja. Az első dolog, amire felfigyeltem, hogy nem álmodtam. Legalábbis nem emlékszem, hogy álmodtam volna. A második dolog, hogy kivételesen jó közérzettel ébredtem. A harmadik, hogy bejutottam, és a mai napon az életemben egy új fejezet veszi kezdetét. A negyedik pedig, hogy Justinnal töltöttem a tegnap estét. Mintha reménykedni kezdtem volna, hogy ma minden megváltozik. Hogy ma újra a régi Liza lehetek. És ezt részben Justinnak köszönhetem.

Pontosan hét óra nulla perckor szólalt meg a mobiltelefonom ébresztője. Miközben a szobában tevékenykedtem, még körülbelül hatszor újraindítottam az All day-t, és Codyval együtt énekeltem: „You're like my favorite song on the radio, radio, radio, radio, I could listen to you all day, you're like a music video, video vi-vi-video, I could look at you all day.” Öt percig a szekrény előtt ácsorogtam, és azon gondolkodtam, mit vehetnék fel. Mivel a mai napon hét ágra sütött a nap (most meg hirtelen minden milyen tökéletes, nem?), valami könnyedebbre gondoltam. Megkerestem a farmer rövidnadrágomat, hozzá pedig egy fehér trikót, valamint egy hosszabb pink kardigánt választottam. A hajamat magasan lófarokba kötöttem. Miután mindennel végeztem, és úgy véltem, szalonképes vagyok, felhúztam a pink sarumat, majd kiléptem az ajtón. Egy apró cetlit kapott fel a szél, és tőlem néhány méterre ért földet. A kezembe vettem. „Mit is? Butus. Ez csak természetes. :)” – állt a papíron. Elmosolyodtam. A zsebembe tettem, és elindultam a többiekhez.

Hogy lehet úgy levezetni egy megbeszélést, hogy csak négy személyes asztalok vannak?! Hirtelen azt sem tudtam, hova üljek. Szégyen, de még egyik táncost sem ismerem. Viszont ahogy elnézem, ők ismerik egymást. Két négy személyes asztalt foglaltak el, míg két másik asztalt a felnőttek és Justin. Egyedül náluk maradt szabad hely. Justin nekem háttal ült, viszont amikor Usher rám pillantott, ő is felém fordult. Szélesen elvigyorodott, és a mellette levő üres helyre mutatott. Miközben feléjük mentem, körülnéztem az étteremben, nehogy valamelyik táncos tekintete találkozzon az enyémmel. A boxok hosszú sorokban helyezkedtek el és gesztenyebarna fal választotta el őket egymástól. Az asztalok téglalap alakúak, két oldalt mélyvörös kétszemélyes ülőgarnitúrával. A barna márványpadlón láttam a saját tükörképemet, valamint a bézs plafonon lógó hatalmas üvegcsillárokat. A táncosok ültek az egyik, Justinék a másik oldalon, köztük széles folyosó.

- Jó reggelt! – köszöntem, miközben helyet foglaltam Justin mellett. Usher és Pattie kedvesen mosolygott, Justin pedig elém tolta az étlapot. Lopva a többiek felé tekintettem, de egyik sem velem volt elfoglalva.

- Sikerült választani? – Usher felé néztem. Még szerencse, hogy légkondicionált helyiségben vagyunk, különben tuti elolvadtam volna.

- Azt hiszem, én csokis-mézes müzlit kérek. – Usher odaszólt a legközelebbi pincérhez, aki azonnal fel is vette a rendelést. Justin hamburgert, Usher és Pattie pedig sonkás-tojásos rántottát ettek. Visszanéztem Justinra, aki a telefonját nyomogatta.

- Twitter. – bökte felém a fel nem tett kérdésemre a választ.

- Én is szoktam. – hajoltam picit közelebb.

- @lizanemeth? – mutatott a nevemre a telefonján. Bólintottam. - Követhetlek?

- Ha nagyon szeretnél. – ráztam meg a fejemet.

- Most mivan? – nézett rám mosolyogva.

- Nem szoktam semmi érdekeset kiírni.

- Nem baj. – közben ujjával megnyomta a follow gombocskát. Elővettem a telefonomat, és felmentem én is twitterre. Visszaigazoltam a felkérést. Szinte azonnal kaptam is egy privát üzenetet:

- Szia! :) - írta Justin.

- Szia.. :D - válaszoltam.

- Megtaláltad a cetlit? :DD

- Itt van a zsebemben. :)) De ezeket szóban is megbeszélhetnénk.. :D

- Végülis csak 20 centire ülsz tőlem. :DD

- Köszönöm a tegnap estét. :) Azt hiszem, tényleg megmentettél.

- Azt látom. Sugárzol. :)

- Mi?? Sugárfertőzött lettem?! :O

- Hülye. :DD Amúgy nagyon szívesen. Örülök, hogy jobban vagy. Nem éri meg szenvedni, élvezni kell az életet.

- Te már csak tudod, szupersztár. :D

- Amúgy képzeld, nem álmodtam vele! – mondtam ki hangosan. A táncosok mind egyszerre fordultak felém, Pattie összehúzta a szemöldökét, Justin rám pillantott meglepetésében, Usher viszont egyáltalán nem zavartatta magát.

PART 7 - Én azt mondom, könnycsepp, te azt mondod, tenger

Mihelyt becsuktam magam mögött az ajtót, valamiféle megkönnyebbülést éreztem. Mintha a testemre ható gravitáció már nem húzott volna annyira a földhöz. Mintha a szívem és a lelkem körül felrepedt volna egy látszólagos burok. Talán a megszűnő nyomás miatt, melyet az elmúlt napok okoztak, vagy talán attól, hogy végre egy kicsit szabadnak érezhetem magamat. Az sem kizárt, hogy a szorongásomnak az előbbi körülbelül egy óra volt az oka, melyet Justin Bieber-rel töltöttem, aki belőlem nem látott többet, mint csapzott hajat, valamint elfolyt sminket.

Tekintetemmel jobbnak láttam kerülni a saját tükörképemet, így inkább végigpásztáztam a lakosztályomat. Semmi flanc, semmi nagyzás. Gyanítom, Justin szobája sem lehet puccosabb ennél. Legalábbis ha én lennék a becses édesanyja, biztosan nem kényeztetném el a már így is világsztár fiacskámat. Mindezek ellenére a szoba elegáns volt, a fehér és a fekete tapéta mellett a lila szín dominált. A legszükségesebb tárgyakon kívül, mint a franciaágy, az éjjeliszekrény, az íróasztal, a szekrénysor, a televízió, valamint néhány állólámpa és fotel, különböző dísztárgyak, növények, vagy éppen falon csüngő képek tették otthonosabbá a helyiséget. Kezdtem sajnálni a lila padlószőnyeget, melyet éppen ebben a pillanatban áztattam át, így hát egyenesen a bőröndöm felé vettem az irányt, mely a fekete takarón hevert, majd előkutattam belőle a pizsamámat, amelyben az éjszakát fogom eltölteni (jelen esetben ez egy fehér rövidnadrágból, valamint egy baba kék trikóból állt).

„Semmi nagyzás?!” Kis híján a földön kötött ki az állam. „Még hogy semmi..” Szájtátva léptem be a fürdőszobába. Közben az ujjam, melyet a kapcsolóra helyeztem, egyidejűleg le is nyomta azt, így a lila fénytenger megszűnt. – Így mindjárt más. - Beljebb léptem, majd megnyomtam a fürdőszoba falára felszerelt kapcsolót. Ezúttal a plafonon, valamint a mosdó környékén elhelyezett apró lámpácskák gyúltak fel, immár fehér színben. Velem szemben a falat széles sávban tükör borította, melyben tökéletesen láttam, ahogy felhúzom a szemöldökömet, és ezzel egyidejűleg az arcom elfintorodik. – Áuu. – ennyit tudtam a látványhoz hozzáfűzni. A mosdókagyló fehér, az alacsony szekrénysor, melybe beépítették, valamint a fal lila, a padló csempéje pedig fekete volt. Tőlem jobbra helyezkedett el a falba épített zuhanykabin. Alig vártam, hogy minél előbb megszabadulhassak a nedves gönceimtől. Miután végeztem a fürdéssel és a hajmosással (málna és menta illattengerben úszva), valamint a többi ilyenkor szokásos dologgal, belebújtam az ágyba a lila és fekete díszpárnák közé, és bekapcsoltam a televíziót.

Végre utat engedtem a gondolataimnak. Lassan tudatosult bennem, hogy tényleg bekerültem, és ezzel egyidejűleg szépen lassan hozzászoktam a helyzethez, ahogy Justin jelenlétéhez is. A mai napot, a kellemetlenségekkel együtt is, teljesen pozitívan értékeltem. Az egyetlen problémám a vízhiányból adódó szomjúságom volt. Nem is emlékszem, mikor ittam utoljára. Kis gondolkodás után eszembe jutott, hogy a földszinten láttam egy éttermet. Belebújtam a hófehér mamuszomba, s miután kikutattam a pénztárcámat, elindultam az ajtó felé. Igazán remek helyre tették azt a hatalmas tükröt, melynek segítségével minden nap, ahányszor csak ki- vagy belépek az ajtón, teljes egészében látom magamat. Most is ösztönösen belenéztem. Mégsem mehetek le pizsamában.. Visszasétáltam a bőröndömhöz (ideje lenne kipakolni belőle), majd keresgélni kezdtem egy fekete farmernadrág, egy fehér trikó, valamint egy szürke kapucnis pulóver után. Felhúztam a piros Converse tornacipőmet, és még egyszer belenéztem a tükörbe. A hajam kicsit kócos volt, és smink sem volt rajtam, de nem célom elcsábítani az ásványvizes palackot.

Most kivételesen a liftet használtam, hogy minél előbb megjárjam az italvadászatot. Az étterem büféjéhez siettem, kifizettem a szénsavmentes vizemet, majd indultam is visszafelé. Út közben beletettem a visszajárót a pénztárcámba, s közben futólag felnéztem, nehogy nekimenjek valakinek. Abban a pillanatban egy fiú tekintete fúródott az enyémbe. A szívem nekiütközött a bordámnak, ahogy hevesen zakatolni kezdett. Elakadt a lélegzetem. Nyelni próbáltam, de a gombóctól, melyet a torkomban éreztem, képtelen voltam rá. Úgy éreztem, mintha valami húzna lefelé, és egyúttal mintha földbe gyökerezett volna a lábam. A fiú alakját mechanikusan követve megfordultam, ahogy elhaladt mellettem. Egész testemben remegni kezdtem, arcomon hideg könnycsepp folyt végig. Megszédültem, és ezzel együtt elveszítettem az egyensúlyomat. Hátrálni kezdtem, hogy ne dőljek előre, de közben nem tudtam levenni a tekintetemet a fiúról. A könnycseppek egyre csak gyűltek a szememben, én pedig kezdtem úgy érezni, hogy végképp kicsúszik a lábam alól a talaj, ahogy egyre jobban elveszítem a térérzékemet. Összegörnyedve markoltam bele a szívem felett a pulóverembe, amikor hirtelen egy ismeretlen test ütközött a hátamnak. Egy tenyeret éreztem a felsőmön, az orromat enyhe parfümillat csapta meg. A fülemet mintha madártollal csiklandoznák.

- Liza.. – olyan lágyan hallottam a nevemet, ahogy azelőtt még soha. A hang irányába néztem, és két aranybarna szempárral találtam szemben magam, néhány centiméterre az enyémtől. Most már tudtam, hogy amit az előbb madártollnak éreztem, azok hajszálak voltak.

- Miért sírsz? Mi történt? – a hangja aggodalommal teli volt. Nem emelte el a tekintetét, helyette kezét az állam alá helyezte, és óvatosan felemelte a fejemet, hogy teljes mértékben a szemembe nézhessen.

- Jus..tin.., én.. – kapkodtam levegő után. Ujjával óvatosan letörölte a könnyeimet.

- Gyere, kiviszlek a partra, és szépen elmesélsz mindent. – Ujjait óvatosan a csuklóm köré fonta, és húzni kezdett a hátsó kijárat felé. Még mindig a könnyeimmel küszködtem, és próbáltam a pulcsim ujjával letörölni az újra és újra előbuggyanó könnycseppeket. Egyáltalán nem érzékeltem, hogy Justin mennyi ideje húz maga után, vagy, hogy éppen hol járhatunk, de nem is igazán érdekelt. Folyamatosan a fiú arcképe lebegett a szemem előtt, újabb és újabb sírógörcsöt eredményezve, melyet próbáltam visszafojtani.

Az orromat erős sós illat csapta meg, a lábam alatt süppedőssé vált a talaj. Justin nem húzott tovább, így én is megálltam. Felnéztem. Megtöröltem a szememet, hogy tisztán láthassak. Justin közelebb jött, és megsimogatta az arcomat. A feje fölött megpillantottam a holdat, mely visszatükröződött a zavaros tengeren. Lágy, hűvös szellő érte a bőrömet, a sós illat pedig kitisztította az orr- és arcüregemet. A hátam mögé néztem. Ott állt a szálloda esti pompájában, hangulatosan kivilágítva, alig pár méterre tőlünk. Visszanéztem Justin-ra, aki értetlenül kereste a tekintetemet. Lenézett a kezemre, én pedig követtem a tekintetét. Keze az enyémhez ért, majd mellém sétált, és leült a homokba, engem is magával húzva. Rám nézett, és várt.

- Én nem szoktam sírni. – böktem ki. A cipőm orrára meredtem.

- Miért gondolod, hogy az jó? Nem tarthatsz magadban örökké mindent. A fiúk is sírnak. – nézett rám megértően, mégis kétségbeesett arckifejezéssel.

- Te szoktál sírni? – tettem fel a kérdést, nehogy ő kérdezzen.

- Miért sírtál? – múlt időben kérdezett, így magam is rájöttem, hogy már nem sírok.

- Ez.. bonyolult. Nem hiszem, hogy érdekelne. De esküszöm, nem lesz több ilyen. – azt akartam, hogy békén hagyjon, de éreztem, hogy addig nem nyugszik, amíg nem tudja, mi történt.

- Dehogynem érdekel! – kelt ki magából. – kedvellek, és nem szeretem, ha valaki szomorú, akit kedvelek.

- Kedvelsz? – lepődtem meg.

- Aranyos lány vagy. Tetszik az, hogy emberként kezelsz. Most pedig, mivel emberként kezelsz, kezelj egy kicsit barátodként. Megbízhatsz bennem. – érdekes, de tényleg úgy éreztem, hogy jelen esetben ő az egyetlen, akire számíthatok.

- Justin, én tényleg nem akarlak a gondjaimmal terhelni.

- Akkor terhelsz, ha nem mondod el. Hogyan dolgozzunk együtt, ha nem számíthatunk egymásra? Én fontosnak tartom, hogy bizalmas és jó kapcsolatom legyen a csapatommal. Tudod mit? Tegyél próbára. Mondd el, mi bánt, és ha kiderül, hogy nem bízhatsz bennem, elmehetsz. Bármikor itt hagyhatod ezt az egészet. – a szemembe nézett, és egy pillanatra sem bizonytalanodott el. A tenger felé néztem, és mély levegőt vettem. Mindenképpen jobb, ha beszélek róla, mint ha magamba fojtom.

Egy levegővel ledaráltam mindent, ami Viktorral kapcsolatos, nehogy ismét sírásban törjek ki. Justin egész végig a szemembe nézett, feszülten figyelt, néhol pedig megértően bólogatott. Sőt, mintha csalódottságot láttam volna a szemében.

- Hát, ez az én történetem. – zártam le a monológomat. – Ez az egyetlen dolog, ami ennyire megviselt. Mindig is erős lány voltam, és teljes mértékben optimista. De Viktort úgy szerettem, ahogy senki mást. – Justin fájdalmas tekintettel nézett rám.

- Igazán sajnálom, ami történt. Biztos nehéz lehetett róla beszélni, de hidd el, jól tetted. És köszönöm, hogy elmondtad. – mosolygott rám óvatosan.

- Mikor megláttam azt a fiút, azt hittem, tényleg ő az. Annyira olyan volt az arca, az öltözködése, a haja.. azt mondják, valahol a világban van belőled még egy. Egy hasonmás. – nagyot nyeltem, hiszen a gombócot még mindig éreztem a torkomban.

- Kétszer mentettelek meg a mai nap. – mosolygott rám. Örültem, hogy próbált felvidítani, és hogy végre eltértünk a témától.

- Nem voltam életveszélyben. – mosolyodtam el. Néhány másodpercig csak egymást néztük. Végül ő törte meg a csendet.

- Tudod, ilyenkor a legszebb a tenger. Eső után, enyhe szélben. – a partra néztem. Még csak most tűnt fel, milyen csodálatos. A felhők visszatükröződtek a tengeren, mintha a víz felszínén úsztak volna. Hihetetlen érzés volt a tengertől néhány méterre a homokban ülni, miközben fázol, de mégis kellemesen bizsergeti a bőrödet a szél, mely magával hozza a tenger sós illatát. Justin-ra néztem, aki abban a pillanatban elkapta a tekintetét a tenger felé. Elmosolyodtam, majd ismét a vizet figyeltem. Óvatosan a szemem sarkából ismét rá pillantottam, és láttam, ahogy a hold fénye tükröződik aranybarna szemeiben. Haja most enyhén szőkésnek hatott. Rám pillantott, mire én kaptam el a fejemet. Elmosolyodtam, és éreztem, hogy ő is ezt teszi. Rendkívül hálás voltam érte, hogy megosztotta velem ezt a csodás érzést. Hogy törődött velem, amikor a legnagyobb szükségem volt rá. Úgy éreztem, találtam magamnak egy barátot.