PART 9 - Látsz engem?

Minden tekintet rám szegeződött, Usher kivételével, aki egy sonkadarabot böködött a villájával. Mintha halvány mosoly húzódott volna végig az arcán. Justinra pillantottam, tekintetemmel segítségért kiáltva. Viszont ő ugyanolyan értetlen arccal nézett vissza rám.

- Tudod, a volt barátom. Akivel szakítottam. – célozgattam úgy, hogy a nevet ne kelljen kiejtenem. Justin végre elmosolyodott.

- Édesen beszélsz magyarul, de ki kell, hogy ábrándítsalak. Egy szót sem értek. – mosolygott rám bájosan. Elkerekedtek a szemeim.

- Ó basszus! – mondtam ki még magyarul. – Bocsánat. – szólaltam meg immár angolul. Abban a pillanatban mindenki folytatta a miattam félbehagyott tevékenységét.

- Szóval, ma nem álmodtam. Legalábbis nem tudok róla. Tudod, a volt barátomról. – hajoltam közelebb Justinhoz. Elmosolyodott, és megértően bólogatott.

- Ennek örülök. De ugye tudod, hogy ezt nekem köszönheted? – nézett rám csibészesen.

- Akkor attól tartok, muszáj lesz ezt valahogy meghálálnom. – közben zsebre tettem a mobiltelefonomat, mivel néhány perccel ezelőtt ezt már Justin is megtette. Az ujjával jelezte, hogy hajoljak közelebb hozzá. Miután teljesítettem a kérését, egy ideig csak a lélegzését hallottam.

- Gyere el velem ma délután városnézésre. – suttogta. Néha, amikor ajkai súrolták a bőrömet, libabőrös lettem. Ránéztem és óvatosan bólintottam. Most én intettem neki, mire fülét felém fordította. Tenyerét a lábam mellé tette, úgy támasztotta meg magát. Alig hajoltam néhány centiméterre a füléhez, máris megcsapott a mentolos sampon és a különleges parfüm egyvelege. Mélyen belélegeztem, s közben érezni véltem a pulóvere illatát is.

- Gyere értem.. akármikor. – mondatomat halk kuncogás követte. Ennél félreérthetőbben nem is mondhattam volna. Justin alsó ajkába harapott és szélesen elvigyorodott, miközben kezével belemarkolt az ülés szélébe.

- Bocsi. - Egy mosoly kíséretében visszafordultam a müzlim felé és végre kezembe vettem a kanalat.

Nagy nehezen előkotortam a zsebemből a telefonomat. 11:12.. Remek. Elkéstem. Csak én lehetek ennyire szerencsétlen, hogy nem tudok kiigazodni egy térképen. A jobb és a baloldal összetévesztése még oké, de ez már sok lesz.. Megálltam az épület előtt és a biztonság kedvéért még egyszer rápillantottam a térképre. Ennek kell lennie. A St. Cloud és a Clerk sarkán.. Igen, ez az. Végre. Megmarkoltam a kilincset és reszkető kézzel lenyomtam. Elkésni az első próbáról.. Úgy tűnik, nem maradok itt sokáig. Végül nyeltem egyet, és beléptem az ajtón.

A helyiség, amelyben voltam, nem volt túlzottan nagy. A falat sötétlila tapéta borította, a tökéletes összképet a tört fehér bútorok egészítették ki. Nos, igen, sejtettem, hogy Justin ízlése szerint van berendezve. Most már teljes mértékben meggyőződtem róla, hogy jó helyen járok. Tőlem jobbra fehér bőrfotelek, előttük üvegasztal s mindezekkel szemben egy televízió (bár nem igazán értem, hogy egy táncteremben minek van szükség tv-re). A bal oldalamon volt a recepció. A pult mögül alacsony nő kereste a tekintetemet, miközben kétségbeesett arckifejezéssel nézett rám. Vékony vonalú száját beszédre nyitotta.

- Szia! Tudok valamiben segíteni? – hangja meglepően kedvesnek hatott. Miközben heves léptekkel megközelítettem a pultot, ő enyhén rádőlt és lila keretes szemüvege mögül hunyorgott rám.

- Szia. Az a helyzet, hogy elkéstem a próbáról. – A nő szeme ekkor hirtelen felcsillant.

- Liza, ugye? Justin említette, hogy késni fogsz. Csak menj végig a folyosón. Baloldalon a második ajtó. – mosolygott barátságosan. A pult melletti folyosóra mutatott, amin egy lila szőnyeg futott végig. Megköszöntem a segítségét és elindultam a terem felé. Remegni kezdett a lábam, ahogy egyre közelebb léptem a teremhez. Ha engem innen hazaküldenek.. Nem akarok hazamenni.. Lassan a kiszemelt ajtó elé értem. Bentről halk beszélgetés szűrődött ki. A kilincs felé nyúltam, olyan lassan, amilyen lassan csak tudtam. Hozzáérni sem mertem, nemhogy lenyomni. Ott álltam, és arról győzködtem magamat, hogy: Gyerünk! Menj be! Nem kell félni! Elkésni még mindig jobb, mint el sem menni. De nem tettem semmit. Csak álltam és a kilincsre meredtem. Ha én ezt a kilincset most lenyomom (vagy nem nyomom), elveszítem az esélyt arra, hogy ismét önmagam lehessek. Ha ezt is elveszik tőlem.. Dehogy veszik el! Hülyeségeket beszélek! Megráztam a fejemet és próbáltam végre normálisan gondolkodni.

Hirtelen abbamaradt a beszélgetés, melyet egy ismerős dallam váltott fel. Nem, nem Justin dala volt. Ez kicsit megnyugodtatott, de ettől még ez nem változtat a tényen, hogy elkéstem. Elmélkedésemből a szomszéd terem ajtajának nyikorgása zökkentett ki. Hát persze, hogy meg kellett néznem. Nem volt elég gáz, ahogy ott álltam és szorongattam a kilincset, de be nem mentem. Bármit, csak ezt nem. Így hát óvatosan betekintettem a terembe. Tükörfal, fa parketta, és mindennek a tetejébe teljesen üres. Megint csak megfordult a szerencsém. Jobb ötlet híján bementem a helyiségbe (az volt a tervem, hogy szünetben besurranok az edzésre). Az első lendülettel el is fordultam jobbra. Na, ekkor akadt csak el a lélegzetem. Justin háta nézett velem szembe. Beletelhetett körülbelül egy percbe, mire leesett, hogy átlátok a másik terembe (Igen, sokáig tartott felfogni, hogy Justin az előbb még.. most meg.. hogyan?.. mi van?). Aztán Justin megfordult, rám nézett és a hajába túrt. A tipikus hair-flip sem maradhatott el. Egy pillanatnyi szünet után ismét levegőt engedtem a tüdőmbe, amint rájöttem, hogy nem lát engem. Kapva a lehetőségen, ledobtam a válltáskámat az egyik padra, villámsebességgel átöltöztem és én is elkezdtem velük melegíteni. Miután ez megvolt, Justin ismét hátat fordított nekem, majd kisebb monológba kezdett. A másik terem tapétája szintén sötétlila, viszont tükör csak ez az egy volt. Temérdek táska jobb oldalon, a padon pedig egy huszonhárom év körüli nő ült. Hosszú szőke síkegyenes haját lófarokba kötötte, homlokát pedig egyenesre vágott frufruja takarta el. Fekete trikót, rajta egy bővebb fehér pólót, fekete melegítőnadrágot s végül egy egyszerű fehér Converse tornacipőt viselt. A táncosok közül valaki cicanadrágban, valaki melegítőben, valaki pedig iszonyatosan rövid nadrágban volt. Az egyetlen, ami ezen kívül még feltűnt, hogy a csoport egy része teljesen természetesen viselkedik, míg a másik fele a ruháját vagy a haját igazgatja, éppen vörösödő arcát takarja, vagy pedig hatalmas mosolyt villant Justin felé. Ebből máris látszik, hogy melyik öt lány Justin táncosa, és melyik kilenc (velem együtt tíz, ha lett volna merszem bemenni) csak leendő táncos. Végülis a lányoktól nem tartottam, hiszen őrült rajongó egyik sem lehetett. Az egyetlen ember, akire alig bírtam ránézni, az Justin volt. Egyszerű fekete pólót, bő fekete melegítőt, valamint fekete Supra cipőt viselt (Na de edzésen? Oké, hogy van neki vagy kétszáz, de akkor is..).

Justin ismét felém fordult, miközben elindult a következő szám. A fiú kézzel intett a táncosoknak, hogy még várjanak. Mivel nem hallottam, mit mondott az előbb, el nem tudtam képzelni, hogy most mi lesz. Lassan leesett, hogy a refrént várja. Közben kezdett derengeni a szám. Épp az egyik nap találtam rá és azonnal beleszerettem. Greyson Chance – Unfriend you. A refrénre Justin mozogni kezdett, úgy körülbelül harminc másodpercig táncolhatott, majd megállt, elégedetten a tükörbe nézett és megigazította a haját. Intett a nőnek, hogy tekerje vissza a zenét az elejére, addig ő négy ütemenként újra megismételte a mozdulatokat. A többiek, köztük én is próbáltuk követni. Nem mondhatnám bonyolult mozdulatsornak, de ettől függetlenül igen látványos volt. Lassan már mindenkinek egyszerre ment, ahogy újra és újra eltáncoltuk. Ahogy kezdtem hozzászokni, hogy ők nem látnak, egyre közelebb merészkedtem a tükörhöz. Aztán Justin is egyre közelebb lépett. Különös volt látni, ahogy minden mozdulatunk teljesen egyszerre történik. Mintha tényleg velem szemben táncolna. A zene ismét újraindult, de ezúttal valahogy azt éreztem, hogy meg kell érintenem a tükröt. Egyszerűen csak ez jött. De úgy tűnik, nem csak nekem. Ahogy megérintettem a tükröt a tenyeremmel, Justin is ugyanezt tette. Pontosan ugyanabban a másodpercben, pontosan ugyanott. És attól a pillanattól kezdve, mintha egymással táncoltunk volna. Mihelyt a tükörhöz értem (ahogy az a koreográfiában szerepelt), Justin is ezt tette. Ugyanakkor, ugyanott. Lassan kezdtem elveszíteni a térérzékemet. Mintha a kezét érinteném meg, mintha tényleg a szemembe nézne. Mihelyt megfordultam, a hátsó tükörből láttam, hogy ő is ezt teszi, miközben egész hátát a tükörnek dönti – pont, mint én. Kinyújtottam a kezemet, s tenyeremet az övére helyeztem. Ahogy oldalra fordítottam a fejemet.. esküszöm, mintha az illatát éreztem volna. A menta és a parfümje felejthetetlen keverékét. A szám lassan a végéhez ért, mi pedig ismét szembe fordultunk egymással. Homlokát a tükörnek döntötte, s ezzel egyidejűleg én is (pedig azt hiszem, ez már nem volt benne a koreográfiában). Láttam, ahogy a levegő, melyet kifújunk, páraként csapódik le a tükrön. Láttam a szemeit, melyek mintha a tekintetemet keresnék. Azt az arcot láttam, melyet tegnap este. Azt az ártatlan, kedves, törődő arckifejezést. Kíváncsi lettem volna, hogy most éppen mire gondol.

Hirtelen elkapta a tekintetét, mihelyt a nő mellé ért. Pihenőre intette a táncosokat, majd Justinnal a padhoz vonultak és helyet foglaltak. Kis fáziskéséssel én is elhajoltam a tükörtől, a pólóm végével pedig letöröltem azt a részt, ahol a homlokom az izzadtságtól nyomot hagyott. Nem találkoztam még olyan számmal, amely ehhez hasonló érzéseket váltott ki belőlem. Nem is nagyon értettem, hogy mi történt az előbb. Nagyon furcsa volt. Mintha vele táncoltam volna. Esküszöm, mintha tudta volna, hogy itt vagyok. Mintha látott volna. És attól tartok, nem ő volt az egyetlen..