PART 4 - Nem csak egy táncot akarok látni, hanem érezni, ahogy táncolsz

Mikor beléptem a színház épületébe, csak akkor tudatosult bennem igazán, mibe is csöppentem. Körülbelül száz embert láttam, akik kényelmesen, de betöltötték a hatalmas csarnokot. A folyamatosan szaladgáló emberek között nem mertem keresztülmenni. Nem lenne éppen szerencsés, ha abban a pillanatban, hogy belépek, eltörik valamim. Könnyen meg lehetett különböztetni az embereket. A jelentkezők mind egy-egy számot viseltek, különbözőképpen a ruhájukra tűzve. Ezenkívűl eléggé szembe tűnő volt, ahogy egy helyben toporogtak, a kezüket tördelték, vagy idegesen birizgáltak valamit. Az alkalmazottak fel-alá járkáltak körülbelül 120 km/h-s sebességgel, papírokkal, üdítős üvegekkel a kezükben. Szerencsére nem volt olyan nagy a sor a regisztrációs pultnál, hiszen mindenkinek időpontja volt. Én pontosan 12:00-ra voltam iderendelve.

Eszembe jutott, amikor még otthon csücsültem a számítógép előtt, és nem is sejtettem, hogy egyszer esélyt kapok arra, hogy valóra váljon az álmom. Egy szerdai nap volt, pontosabban június 22.-e. Egy teljesen átlagos nap. Mihelyt haza értem az aznapi edzésről, azonnal a számítógép elé ültem. Rékától kaptam egy sms-t, hogy mindenképpen beszélnünk kell. Bejelentkeztem msn-en, és ő azonnal rám is írt. Rettentően izgatott volt. Én pedig azon csodálkoztam, hogy képes ennyire pörögni este nyolc órakor, egy két óráig tartó edzés után. Akkor tértem magamhoz igazán, amikor leírta, hogy „valóra váltom az álmodat”. Nem tudtam, miről beszél. Aztán belinkelte Justin Bieber hivatalos oldalát. Természetesen szeretem Justin Bieber-t, de nem értettem, ez hogyan függ össze az én álmaimmal. Azt írta, hogy olvassam el az első hírt. „Táncosok a világ minden pontjáról! Ezt a lehetőséget nem hagyhatjátok ki! Olvass tovább a részletekért!” Elolvastam az egész bejegyzést. Ilyenkor mindenki ugyanarra gondol. „Mennyi annak az esélye, hogy pont engem választanak? Vagyok annyira tehetséges, hogy egy világsztár táncosa lehessek?” Nos, én nem vagyok mindenki. Én megvalósítom az álmaimat. És ezt Réka is nagyon jól tudta. Ahogy azt is, hogy a tánc az „Álmaim” című lista legelső helyén szerepel. Igazából írni akartam neki, hogy belevágok. De ő már azzal fogadott, hogy elintézte. Anyuék elengedtek, és a jelentkezési lapot is kitöltötte. Csak egy videót kell készítenem. Ezeket mind én is képes lettem volna elintézni, de úgy éreztem, ez valamiféle ajándék a számomra. Nem éltem bele magam, nem kergetem magam butaságokkal. De mindent megtettem azért, hogy eljussak idáig. És most itt vagyok.

Valakinek sikerült kizökkentenie a gondolataimból, miközben majdnem fellökött. Már csak ketten álltak előttem a sorban. Futva körbenéztem a csarnokban. A fapadló és a bútorok is mind cseresznyefából készülhettek. Valóban elegánsan hatott a vörösesbarna fa a bézs tapéta mellett. Közelebb léptem, elővettem a válltáskámból a jelentkezési lap másolatát, majd letettem a pultra. A nő nem nézett rám, csak elvette a papírt, alaposan végignézte, majd megkereste a nevemet a számítógépes adatbázisban. Harminc év körüli lehetett, vörösesbarna rövid göndör hajának rakoncátlan tincseit igazgatta szabad kezével.

- Kim, itt van a két órás. – szólt a mögötte kávézó hölgynek. Az hirtelen felpattant, elkapta a papíromat a pultról, a kezembe nyomta a sorszámommal együtt (77), majd azt mondta, kövessem. Jó viccnek tűnt, miközben ő előre rohant, én pedig kerülgetve az utamba álló embereket, követtem. Miután felmentünk az első emeletre és végigmentünk a folyosón, egy ajtóhoz vezetett, majd azonnal ott is hagyott. Itt szerencsére már nem volt akkora a nyüzsgés, és nem kellett attól tartanom, hogy eltaposnak. A folyosón végig vörös szőnyeg húzódott, a bézs falat arany minták díszítették. Az ajtón a következő felirat állt: „13.00-14.00”. Azon kezdtem el gondolkodni, egy órába hány produkció fér. Ha mindenki egy percig táncol, a zsűri megjegyzéseit is beleszámítva egy táncos öt percig tartózkodhat bent. Ezek szerint tizenkettő táncossal leszek egy öltözőben. Nem is húztam tovább az időt, bementem. Senki nem nézett rám, mindenki magával volt elfoglalva. Letettem a táskámat és a bőröndömet az egyik fotel mellé, és körbenéztem. Az öltöző aránylag nagy volt, a fal kivételesen fehér, az ugyanilyen színű bútorok mellett a kanapé fekete bőr.

Rezegni kezdett a jobb zsebem, és felcsendült Bruno Mars - Grenade című száma. A kijelzőn Réka nevét láttam.

-   Szia! Na? Ott vagy már? Mesélj! Nem érdekel a telefonszámla. – kuncogott a telefonba. A háttérből Niki is köszönt, valószínűleg kihangosították a telefont.

-   Sziasztok. Igen, most érkeztem meg. Még van két órám. Minden rendben, Los Angeles nagyon szép. – mondtam kicsit kedvetlenül.

-   Líz.. Mi ez a hangnem? Ne felejtsd el, ki is vagy. Csak pozitívan, tudod. És mi újság Jason-nal? Még mindig eszeveszettül helyes? – hallottam, ahogy Niki szájából kicsúszott egy „ahh”.

-   Jason-nal is minden rendben. Álomszép házuk van. Rengeteg képet fogok készíteni, ígérem.

-   Mindenki puszil téged, és gondolunk rád! De úgyis bekerülsz. Le is teszem, mert anyu leharapja a fejemet. Szeretünk! Puszi! – én is elköszöntem, majd ki is nyomtam a telefont. Közben érkezett egy SMS anyutól, melyben azt taglalja, hogy bekerülök, ne izguljak, és hogy szeretnek. Visszaírtam, majd ismét körbenéztem. Az egyik lány annyira bénázott a sorszámával, hogy nevetnem kellett. Persze visszafogtam magam. Odamentem, és feltűztem a számot a pólójára.

-   Köszönöm! – mosolyodott el, majd megfordult, és tovább készülődött. Nem értem, miért kell ennyire közömbösnek lenni azért, mert válogatáson vagy. Mivel jobb dolgom nem volt, én is átöltöztem. Felhúztam egy fehér cicanadrágot, rá egy pink lábszármelegítőt, egy pink trikót, rá pedig egy lila bővebb pulóvert, melynek az alja a fenekemig ért, és fedetlenül hagyta a jobb vállamat. A lila Nike cipőm volt a tökéletes kiegészítő. Elővettem a kistükrömet, és a sminkemet, valamint a hajamat is megigazítottam. Utolsó simításként feltűztem a 77-es számot a pulóveremre. Készen voltam, és volt még több mint egy órám. Kikotortam a táskámból a CD-t, melyen az erre az alkalomra kiválogatott zenéim voltak, egy félliteres ásványvizet és a jelentkezési lapomat, majd kimentem. Meglepetésemre Jason-t pillantottam meg az ajtóban.

A színházteremben zajlott a válogató, nekünk, táncosoknak, valamint a közeli hozzátartozóknak a váróban kellett várakoznunk. Arra számítottam, hogy majd kivetítőn keresztül láthatjuk a bent zajló eseményeket, de tévedtem. Teljes tudatlanságban fogunk bemenni a terembe.

Az egyik vörös kanapén ültem, mellettem Jason a laptop-ját böngészte. Ez a terem nem sokban különbözött a színház bármely más helyiségétől. A bézs, vörösesbarna, fehér és bordó szín együttes volt itt is az uralkodó. Mellettem már csak azok ültek vagy éppen álltak, akik 13:30 után következnek. Iszonyatosan lassan haladt az idő, a nap elejéhez képest. Jason nem engedte, hogy használjam a laptop-ját, mert elvileg valamiféle fontos dolga akadt. Viszont engem nagyon idegesített, ahogy a többi jelentkező adja át nekem a negatív energiát. Tördelték a kezüket és fel-alá járkáltak. Eddig sikerült nyugodtnak maradnom, nem akarom, hogy miattuk kezdjek el idegeskedni. Most akarattal tereltem el a gondolataimat Viktor felé, nehogy véletlenül izgulni kezdjek. Így mindjárt gyorsabban telt az idő, már csak ketten voltak előttem. Arra lettem figyelmes, hogy egy kéz ér az enyémhez. Jason-ra néztem, ő pedig rám.

- Tudom, hogy nem szoktál idegeskedni. Ezért nem is mondom azt, hogy nyugodj meg, vagy, hogy ügyes leszel. Ez egyértelmű. Csak annyit mondhatok, hogy legyél önmagad. Hogy úgy táncolj, ahogy eddig, és ne hagyd, hogy elterelje a figyelmedet Justin Bieber, vagy éppen Usher. Ha meglátod őket, biztosan össze fog szorulni a gyomrod. De biztos vagyok benne, hogy tudod majd kezelni a helyzetet. – teljesen komoly volt. Ha bárminemű munkáról van szó, mindig komoly. (megjegyezném, hogy az ő álma azzal teljesült, hogy most zenei producer lehet. Tehát nála az álom egyenlő a munkával.) Örültem neki, hogy nem nyugtatni próbált.

- Usher is bent van? – kérdeztem vissza izgatottan.

- Még jó. – nevetett fel. - A zsűri maga Justin Bieber, Usher, Scooter Braun, Ryan Good, Stella Bellefleur, valamint Pattie Malette.

- Tudsz még valamit, amit én nem? – húztam fel a szemöldököm.

- Az még fontos lehet, hogy nem csak Justin dönt. Tehát mindenképpen közös megegyezés alapján születik döntés. Scooter és Ryan szakmai szemmel nézik a produkciókat, Usher emellett a megjelenést is fontosnak tartja. Justin, mivel még gyerek, elsőre úgyis azt fogja nézni, hogy nézel ki. Tehát ha esetleg nagy vigyorral fogadna, még nem jelenti azt, hogy megnyerted magadnak. Ha nem vagy jó, Scooter-ék nem hagyják, hogy bekerülj. Pattie a külső szemlélő. Akinek semmilyen szakmai tapasztalata nincsen. Ő mindenképpen a látványra alapoz.

- Egyéb fontos információ? – néztem kicsit meglepetten.

- A CD-t leadtad már, ugye? – bólintottam. – Akkor más nincs. – Közben kijött a 76-os sorszámú lány. Eddig nem is figyeltem, ki milyen arckifejezéssel távozik. A 76-os számú jelentkező azonnal vízért nyúlt. Ahogy fogta a palackot, azt hittem, leönti magát. Iszonyatosan remegett. Azt nem tudtam, hogy magától a helyzettől, vagy azért, mert nem került be.

- Te következel. – jött oda hozzám egy negyven év körüli férfi. Ő kivételesen mosolygott. Jason elengedte a kezem, és egy utolsó nyugtató mosolyt küldött felém.

Mihelyt beléptem az ajtón, a férfi azonnal rám is csukta azt. Először a színpadot pillantottam meg, ahol táncolni fogok. Ez a terem már sokkal modernebb volt, mint a színház többi része. A színpadnak különös sokszög formája volt, egy három fokos lépcső vezetett a hátsó fal felé, mely lámpákkal és kivetítőkkel volt felszerelve. A plafon lámpái vörösen világították be a termet. Elfordítottam a tekintetemet, és megláttam a zsűri asztalát. Többrétegű üveg a lapja, a kerete fehér. A pár méternyi folyosón, ahol én álltam, az egész asztalt nem lehetett belátni. Nagy levegőt vettem, majd elindultam befelé. Lassan bontakoztak ki az alakok a fal mögül, ahol álltam. Először egy huszonöt év körüli, hosszú egyenes barna hajú nőt pillantottam meg a jobb oldalon, majd egy idősebb férfit, és Scooter Braunt. Mellette a félhosszú világosbarna haj ismerős volt. Justin Bieber. Itt dobbant egy nagyot a szívem. Fel sem fogtam, hogy ő az. És mellette.. Sikítani akartam. Usher! A gondolataim azt tárták a szemem elé, ahogy átvetem magamat az asztalon, és a nyakába ugrok. De elhessegettem ezt az enyhén vicces képsort. Mellette ült egyértelműen Justin édesanyja. Mindenféle érzelmet elnyomtam magamban, és teljesen higgadtan (persze belül üvölteni tudtam volna) az asztalhoz mentem. Senki nem figyelt rám, biztos az előző lányról beszélgettek. Mikor az asztalhoz értem, Scooter nézett fel rám.

- Szia! Lisa Németh, ugye? – mosolygott. Mindenki rám nézett. Próbáltam nem másra nézni, csak Scooter-re. Fura volt angol kiejtéssel hallani a nevemet.

- Sziasztok. Igen. – bólintottam. Ilyenkor tud igazán hasznos lenni egy nőnek a periférikus látása. Tőlem balra láttam Stellát és Ryan-t. Ők teljesen közömbösen néztek rám. A jobb oldalamon Pattie szintén, viszont Usher az öltözékemet figyelte, és elégedetten mosolygott. Justin a szemembe nézett, de meg sem mozdult. Nem mosolygott. Nem tudom, ez most jó-e, vagy rossz. A tekintetem visszatért Scooter-ra, aki a jelentkezési lapomat nézte.

- Magyarországról jöttél? Te aztán kitartó lehetsz. – kisebb csönd következett. – Lássuk csak, melyik zenét válasszuk? – erre hirtelen mindenki odatódult Scooter mellé. Usher Justin-on átnyúlva a lapra bökött. Nem bírtam figyelmen kívül hagyni izmos karját.

- Különös választás. – nézett Scooter Usher-re. Mindenki visszaült a helyére.

- Legyen ez. Túl sok volt a New Style és a Hip-hop. Legyen ez igazi Lyrical. Nem csak egy táncot akarok látni. Hanem érezni, ahogy táncolsz. – nézett rám. Nagyra értékeltem, hogy ilyenkor nem tódul vér az arcomba. Scooter-re néztem, aki bólintott, így elindultam a színpad felé, majd beálltam a kezdő pozíciómba. Sikerült lenyugodnom, és csak magamra koncentráltam. Nem jutott eszembe többet Usher karja, vagy Justin szőkésbarna haja.

Mihelyt megszólalt Rihanna – Unfaithful című száma, a fejembe tódult az összes Viktorral kapcsolatos emlékem. A szomorú számok nem is az emlékeket idézik fel bennem, hanem az érzést, amit akkor átéltem. Hirtelen azt hittem, nem fogok tudni megmozdulni. De a tánc szenvedélye győzött a fájdalom felett.

Egy perc után leállították a zenét. Most már egyáltalán nem izgultam. Csak remélni tudtam, hogy sikerült átadnom, amit érzek. A mozdulataikat fürkésztem. Egy pillanat hatásszünet után Usher közelebb hajolt Scooter-hez. Erre az egész csapat odahajolt, amennyire csak tudott. Stella bólogatott, Ryan még mindig teljesen közömbösen hallgatta a beszélgetést, és néha közbeszólt. Leginkább Scooter, Usher, és Justin vitatkozott. Vagyis remélem, hogy nem vitatkoztak. Usher, miközben beszélt, folyamatosan hadonászott, Scooter pedig bólogatott. Justin néha rám nézett, aztán mondott valamit. Néha az anyja ilyenkor odahajolt, és nemlegesen rázta a fejét, viszont közben mosolygott. Nem tudtam, hogy maradjak-e, vagy kimenjek, hogy jó voltam-e vagy nem. Semmi nem volt egyértelmű. Egy perc után mindenki visszaült a helyére.

- Köszönjük szépen. Az eredményhirdetés ma este hat órakor lesz. – mosolygott Scooter. Ennél jobban nem is húzhatták volna az idegeimet. Hogy lehet ilyen közömbösen közölni valamit? Pedig fogadni mernék rá, hogy már döntöttek. Lányos zavaromban visszasétáltam a CD-ért és a jelentkezési lapomért. A szemem sarkából láttam, ahogy Justin rám mosolyog. Persze ez nem jelent semmit. Én is szoktam kedvesen mosolyogni, miközben azt gondolom, „menj a francba”..

Az ajtóban Jason várt rám. A kedvemért félbehagyta a munkáját, hogy körbevezessen a városban. Még bővem volt négy óránk az eredményhirdetésig.