PART 6 - Tejszínhabbal szeretném

Az időjárás most sem nekem kedvezett. Az eső úgy szakadt, mintha dézsából öntötték volna. Alighogy kiléptem a színház ajtaján, máris bőrig áztam. Ennek ellenére a városban hatalmas volt a tömeg. Esernyők szín kavalkádja tárult a szemem elé, miközben a négysávos autóúton járművek tömkelege közlekedett.

Nem tehettem mást, a fejemre húztam a kapucnimat, és útnak indultam. Mivel az üzletek nyitvatartási ideje hat óráig tart, mással próbálkoztam. Az első három kávézóban végig sem hallgatták a monológomat, és szinte azonnal kitessékeltek (gondolom rosszul mutattam volna az arany és ezüst evőeszközök mellett), a negyedik pedig olyannyira lepukkant volt, hogy mikor az internet hozzáférés felől érdeklődtem, a pincérnő meglepetésében elnevette magát.

Körülbelül harminc perc telhetett el az óta, hogy útnak indultam. A nap lassan elérte a horizontot, azonban az eső még mindig szakadt. Kezdett besötétedni, s ezzel együtt a hőmérséklet is csökkent. Egy pillanatra megálltam, és körbenéztem. Teljesen elkerülte a figyelmemet, hogy inkább lakóházak, mint üzletek előtt sétálok el. A város zaját egyre távolabbról hallottam. Szembesülnöm kellett azzal, hogy azt sem tudom, hol vagyok. Próbáltam higgadt maradni, és gondolkodni. Elhagytam a belvárost, tehát az lesz a legjobb, ha visszafordulok.

Alighogy megfordultam, egy hollófekete Range Rover tűnt fel mellettem. Hiába próbáltam a periférikus látásomra támaszkodni, lehetetlen volt átlátni az üvegen. Elkapott volna a röhögő görcs, ha még el is rabolnak. De úgy döntöttem, nem törődök vele. Azonban az autó mindvégig mellettem, az én emberi tempómban haladt. Na jó, ez már nem vicces. Körbe néztem. Egy lélek sem volt rajtam kívül az utcában. Remek. Ez lesz a nap fénypontja. Arról kezdtem el gondolatokat alkotni, hogyan fogom kiszabadítani magam, ha megtámadnak. Ütök, rúgok, harapok. Hiába sikítanék, azt úgysem hallaná senki. Valamiféle éles követ kerestem a tekintetemmel.

- Lisa! – hallottam a nevemet. Megálltam. Na, erre az egyre pont nem számítottam.

- Hova sietsz? – erre az eléggé cinikus megjegyzése felhúztam a szemöldököm.

- Szerinted? Végülis csak az eső sza.. – az autóra emeltem a tekintetemet. - ..kad. – tényleg azt hittem, hogy egy kisebbfajta röhögő görcs törik ki belőlem.

- Hát, nyugodtan siethetsz tovább az esőben, ha nagyon akarsz. Vagy akár be is szállhatsz. – Egyértelműen tudtam, melyiket választanám. A probléma csak annyi volt, hogy Justin Bieber ült a volánnál. Felnéztem az égre, és elmosolyodtam: „kíváncsi vagyok, most mivel fogsz megleckéztetni”.

- Ha sokat gondolkozol, nem fogom megengedni, hogy beülj mellém. Mondjuk, ennél vizesebb már úgysem lehetsz. – Ránéztem. Justin Bieber azt akarja, hogy üljek be az autójába. Eltartott néhány percig, mire feldolgoztam ezt a felettébb szokatlan információt. Végül erőt vettem magamon, megkerültem az autót, s miután Justin kinyitotta nekem az ajtót, beszálltam.

- Komolyan azt hittem, hogy inkább sétálni akarsz. – mosolyodott el. Ránéztem, de egyelőre még mindig küzködtem az arcával. Még hozzá kell szoknom, hogy Justin Bieber-t testközelből láthatom. Mialatt újra gázt adott, én az elhaladó épületek felé emeltem a tekintetemet, hogy ne kelljen rá néznem. Feltűnésmentesen ki-be lélegeztem, és tudatosítottam magamban: „Nyugodj meg. Ő is csak egy „átlagos” ember. Te most táncos vagy, nem rajongó.”  Miután legyőztem magamban a kezdetleges lányos zavaromat, végigpásztáztam tekintetemmel az autó belsejét, a bézs műszerfalat, a bőrüléseket. Kellemes meleg futott végig a bőrömön, a levegőben finom illat terjengett. Nem tudtam megállapítani, hogy az illatosító, vagy pedig Justin parfümje az, esetleg ezek egyvelege.

Ismét a periférikus látásomat vettem igénybe, és óvatosan Justin-ra néztem. Miközben az utat figyelte, néha-néha rám tévedt a tekintete. Mosolyra húztam a számat. Valószínűleg észrevette, hiszen ő is elmosolyodott. Feltehetőleg úgy nézhettem ki, mint egy ázott mosómedve. A ruhám a bőrömhöz tapadt, a hajam csomókban hullott a vállamra. A feltételezett látványtól majdnem elnevettem magam.

- És mégis hogy kerülsz a külvárosba, szakadó esőben, a cuccaid nélkül? – törte meg végül a csendet Justin. Hangja kellemesen csilingelt a fülemben.

- Hol is kezdjem? Kenny elhozta a bőröndömet a válltáskámmal együtt. Nos, ebből adódóan nincs nálam se mobiltelefon, se pénz, se térkép, a hotel nevét pedig elfelejtettem. Jason és Kenny is, sőt mindenki más is előbb lelépett, mielőtt észrevettem volna, hogy mennyire ügyes is vagyok. Így valamiféle ötlettől vezérelve elhatároztam, hogy internetet keresek. A probléma csak annyi, hogy nem ismerem a várost. Szóval, ezért voltam a külvárosban, szakadó esőben, a cuccaim nélkül. – Justin tekintete néhányszor találkozott az enyémmel. Lassan kezdtem hozzászokni a jelenlétéhez. Elmosolyodott.

- Te vagy Jason keresztlánya, igaz? – Meglepett a kérdés.

- Ismered? – kérdeztem vissza.

- Egyszer összefutottunk a stúdióban. Scooter mutatott be minket egymásnak. – elkerekedett a szemem.

- Tudtam, hogy valamit titkol előlem. – ráztam a fejemet mosolyogva. Hirtelen mintha valami nyomni kezdte volna a fenekemet. Belenyúltam a nadrágom zsebébe. Egy papír került az ujjaim közé. Kivettem, és mikor megláttam, mi az, azt hittem, egy kisebbfajta röhögő görcs törik ki belőlem.

- Az szerintem nagyon is hasonlít egy térképre. – kuncogott Justin.

- Inkább az utat nézd. – visszafogott nevetés hagyta el a számat. Már emlékszem. Még a taxiban tettem a farzsebembe, a színházba jövet. Visszatettem a helyére.

- Nálunk csak a tizennyolc év felettiek kaphatnak jogosítványt. – törtem meg ezúttal én a csendet.

- Talán nem érzed magad biztonságban? – érdekes módon egyáltalán nem zavart, hogy ő vezet.

- Ügyesen vezetsz. – nyugtattam meg. Kipillantottam. Hatalmas megkönnyebbülés volt ismét a belvárosban lenni. Az eső sem szakadt már annyira. Kellemesen éreztem magam Justin társaságában (mellesleg fűtött autóban!), viszont mindennél jobban szerettem volna átöltözni. Justin tekintetét éreztem a bőrömön. Rápillantottam. Arra számítottam, hogy elkapja a tekintetét, de nem tette. Elmosolyodott, majd ismét az utat figyelte. Úgy éreztem, valami rosszban sántikál. A gyanúm beigazolódott, amikor nem egy szálloda, hanem egy kávézó előtt álltunk meg.

- Ugye szereted a forró csokit? – mosolyodott el ismét. Igazából, ő ahányszor csak rám néz, mindig mosolyog. Ez nagyon jól eső gesztus volt tőle.

- Ez eléggé meglepő kérdés, de igen, szeretem. – mosolyodtam el én is.

- Miért lenne meglepő? Így is eléggé húzós napod volt, a forró csoki pedig mindenre orvosság. – kacsintott rám. A fejére húzta a kapucnit, majd rám nézett. Csak most esett le, hogy meg szeretne hívni.

- Tejszínhabbal szeretném. – mondtam szégyenlősen. Bólintott, majd besietett a kávézóba. Fekete farmernadrágot valamint szürke dzsekit viselt. Az ezüstszínű Supra cipőjébe szinte azonnal beleszerettem. Viszonylag hamar megfordult, két műanyagpohár forró csokival a kezében. Beült mellém a Range Rover-be, majd a kezembe nyomta a forró csokimat.

- Kifizetem, ha visszaértünk a hotelbe.

- Ugyan. Egy lánynak nem illik ilyet mondani. – leszedte a műanyag fedőt, majd belekortyolt. Édes csokoládéillat szállt fel a poharamból, miután én is leszedtem a tetejét.

- Köszönöm szépen.

- Tetszett az összeállításod, amiben táncoltál. – tért el a témától. Justin Bieber megdicsért..

- Hát ezt is köszönöm. – néztem rá, miközben ismét belekortyoltam a forró csokiba. – Amúgy Scooter és Jason honnan ismerik egymást?

- Többször dolgoztak már együtt, és úgy tudom, nagyon jó barátok.

- Mivel nekem erről fogalmam sem volt, legalább senki nem mondhatja, hogy protekcióval kerültem be. – Ismét felnéztem Justin-ra. – A tejszínhabtól nem fog bajuszod nőni.

- Tapasztalatból tudod? – egy pillanatnyi hatásszünet után egyszerre nevettünk fel, majd a mellékelt szalvétával letöröltük a „bajszunkat”. Alig vártam, hogy befeszüljön a rekeszizmom, de úgy tűnik, nem most jött el az ideje. De az idő mindenre gyógyír. És talán a forró csoki nem mindenre. Justin lehúzta az ablakot, majd a műanyagpoharat kidobta a szemetesbe.

- Nem félsz attól, hogy meglátnak? – közben beindította az autót.

- Pont ezért szeretem ezt a kávézót. Mert itt nincs akkora nyüzsgés.

A hátralevő néhány percben, míg a szállodához értünk, én is kivégeztem a forró csokimat. Justin út közben megemlített néhány fontosabb látnivalót (pontosabban plázát), ahova MINDENKÉPPEN el fog vinni. A mélygarázsban parkoltunk le. Felfelé menet Justin folyamatosan Los Angeles-ről beszélt, amit nagyjából követni is tudtam, bár több olyan név is elhangzott, ami számomra még mindig nem mondott sokat. Miután felértünk, azonnal a recepcióhoz mentünk. Miközben Justin a recepciós hölggyel kommunikált, futólag körbepillantottam. A kör alakú helyiség plafonján hatalmas üvegcsillár függött, mely visszatükröződött a márványpadlón. A bézs barázdált oszlopok több kisebb helyiségre osztották a termet.

- Liza! – szólt egy ismerős hang. Justin nyomta kezembe a szobakulcsomat.

- 77. Hányadik emelet is pontosan? – húztam fel a szemöldököm.

- Csak a negyedik. – mosolygott. Ez azt jelenti, hogy egy szinten körülbelül 20 lakosztály van.

Megköszönte a recepciós segítségét, majd elindultunk felfelé a lépcsőn.

- Klausztrofóbiás vagyok. – bökte ki.

- Én is enyhén frusztráltan érzem magam a liftben. – Justin út közben nem igazán szólt hozzám, engem pedig ámulatba ejtett a szálloda hangulata. Végül kisebb séta után a 77-es lakosztály előtt kötöttünk ki. Justin felé fordultam. Mintha gondolkozott volna valamin.

- Hát, köszönöm, hogy elhoztál, köszönöm a forró csokit, és köszönök mindent. – mosolyogtam.

- Mindent? – csodálkozott.

- Vicces vagy. – húztam szélesebb mosolyra a számat, míg ő elvigyorodott.

- Ha esetleg ismét fuvarozni kéne, a 79-es szoba az enyém.

- Ilyen nem lesz még egyszer, megígérem. – Justin szája most lefelé konyult.

- Ne vágj már ilyen fejet! – ráztam meg az enyémet. Elmosolyodott.

- Akkor holnap reggel 8-kor lesz a megbeszélés. Ne aludj el! – húzta fel a szemöldökét. Fejcsóválva kinyitottam az ajtót, majd beléptem.

- Jó éjt. – köszöntem el tőle.

- Jó éjt neked is. – egy utolsó mosollyal elbúcsúztam tőle, majd becsuktam az ajtót.