PART 5 - Lizából egy is sok, de kettő már tömeg

Nem a legjobb időt fogtuk ki a városnézésre. Az ég beborult, a levegő lehűlt. Az eső is szemerkélni kezdett. A fekete BMW anyósüléséből szemléltem a várost, miközben azon tűnődtem, mennyi annak az esélye, hogy pont akkor esik az eső, amikor itt vagyok. Los Angeles napsütötte város. Nem értem, nekem miért nem akarja megmutatni a szebbik oldalát.

Jason kiváló idegenvezető volt. Hiába voltam most már tisztában a belváros szinte minden egyes pontjával, biztosra vettem, ha most kitenne az egyik sarkon, azt sem tudnám, hol vagyok. Számomra az utcákat és látnivalókat jelző táblák tömkelege nem segített sokat, csak még jobban belekeveredtem. Mindezek ellenére az angyalok városa csodálatos volt. Egyedül azt sajnáltam, hogy a fényképezőgépem a bőröndömben maradt. Ámulatba ejtő volt igazi pálmafákat látni, és néha-néha felbukkant a távolban a tengerpart és az óceán is.

Míg Jason kisebb előadást tartott a városról, én a táj szemlélése közben a gondolataimba mélyedtem. Folyamatosan összeszorult a gyomrom, ami tőlem meglehetősen szokatlan volt. Most az egyszer nekem is szabad izgulnom, hiszen mégiscsak az elsőszámú álmomról van szó. Állandóan a zsűri arckifejezése járt a fejemben. Egyedül Justin és Usher biztató mosolyára, valamint Scooter nyugodt és kedves hangjára tudtam támaszkodni. Viszont annak örültem, hogy az események végre egy kicsit elterelik a gondolataimat Viktorról.

Jason egy órával korábban hozott vissza a válogató helyszínére. Mivel nem tehettünk mást, vártunk. Egyre jobban izgultam, így az idő is egyre gyorsabban telt (hát persze..). A váró lassacskán megtelt emberekkel. Átlagosan tizenhat-tizenhét évesek lehettek, de akadt köztük idősebb, vagy éppen fiatalabb is. Számuk lassan megközelítette a százat. Hamar elérte a kis mutató a hatos számot. Az utolsó másodperceket a faliórán követtem nyomon. Mihelyt a nagymutató is a helyére került, az ajtó mellett álló férfi arra kért minket, hogy nagyjából rendeződjünk sorokba, és kulturált ember módjára induljunk el befelé, mihelyt az ajtó kinyílik. Kihangsúlyozta, hogy aki nem tud viselkedni, az sajnos nem maradhat. Erre azonnal síri csend nehezedett a váróra. Néhány másodperc múlva Scooter kukucskált ki az ajtó mögül. Miután meggyőződött arról, hogy minden rendben van, kitárta az ajtót, és egyesével megindulhattunk befelé. Egy utolsó pillantást vetettem Jason-ra, majd én is beléptem az ajtón.

- Sziasztok! – hallottam ismét Scooter hangját. Nem volt szükség arra, hogy csendre intsen minket. Csak néhányan helyezkedtek még, a legtöbbeknek gyanítom, hogy az idegességtől földbe gyökerezett a lábuk.

- Nos, egészen biztos vagyok benne, hogy azonnal tudni akarjátok az eredményt. Ezért nem is szeretném tovább húzni az időt. Hogy gyorsabban haladjunk, csak azoknak a nevét fogom abc-rendben felolvasni, akik bejutottak. Tőlük azt szeretném kérni, hogy az eredményhirdetés után maradjanak itt megbeszélésre. – Megköszörülte a torkát, majd kezébe vette a névsort. Egyre hevesebben kalapált a szívem. Attól féltem, kiugrik a helyéről. A cipőm orrára meredtem, és feszülten vártam.

- Lana Stewart. – Az L betűre nagyot dobbant a szívem, de mégsem az én nevemet hallottam. Kezdtem ideges lenni. Az agyamig hatolt a csend. Azt hittem, lassan beleőrülök. Még a lélegzetemet is visszafojtottam. Hosszabb hatásszünet után Scooter hangja ismét felcsendült.

- Lisa Balman. – A kezem remegni kezdett. Ökölbe kellett szorítanom ahhoz, hogy a testem mellett tudjam tartani. Ha a következő nem én vagyok, vesztettem.

- Nora Dickens. – Megakadt a tüdőm felé áramló levegő. Egy pillanatra mintha megállt volna ereimben a vér. Mintha a szívem kihagyott volna egy dobbanást. Elkerekedett szemmel meredtem a cipőmre. Úgy éreztem, nem vagyok képes megmozdulni. Őszintén szólva erre fel voltam készülve. De nem hittem volna, hogy ekkora sokkot fog okozni. Néhány másodperc után sikerült ténylegesen felfognom, hogy nem kerültem be. Összeszorult a szívem. Ökölbe szorítottam a kezemet, és mély levegőt vettem. Erős vagyok. Lesz még rá lehetőségem. Sosem adom fel az álmaimat. A pozitív gondolkodásomat apától örököltem. Mindig is képes voltam kezelni a helyzetet. Amikor hármasra feleltem történelemből, egyszerűen csak vállat vontam, és azt mondtam: „majd kijavítom”. Amikor valaki megjegyzéseket tett rám, egyszerűen csak elnevettem magam. Azonban senki sem tökéletes. Előfordul, amikor a szíved már nem bírja el a fájdalmat, hiába próbálkozol. Ezt a helyzetet viszont, úgy gondolom, a lehető legjobban kezeltem. Ennek így kellett lennie. Lesz még rá lehetőségem, hogy táncos lehessek.

- Mindenkinek nagyon szépen köszönjük a részvételt! Aki pedig most nem került be, ne csüggedjen. Nem véletlenül álltok itt, hiszen mindannyian rendkívül tehetséges táncosok vagytok. Lesz még lehetőségetek, hogy a tánctudásotokat hasznosítsátok. Csak ragadjátok meg az alkalmat. Még egyszer köszönjük, hogy itt voltatok!

A tömeg áradatával együtt én is kijöttem a teremből. Erőtlen mosolyt küldtem Jason felé, aki megértően mosolygott vissza rám. Helyet foglaltam mellette a mélyvörös kanapén. Igen, szomorú voltam. De ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy végeztem. Táncos leszek, vagy ma, vagy holnap, esetleg két év múlva, de mindenképpen az leszek. Viszont a város rettenetesen fog hiányozni. Attól tartok, beleszerettem Los Angeles-be. A nyüzsgésébe, a csodálatos pálmafáiba. Egyáltalán nem akartam hazamenni. Csak egy időre el akartam szakadni a saját világomtól. Felejteni akartam. Boldog akartam lenni.

Enyhe szúrást éreztem a jobb oldalamban. Jason-ra emeltem a tekintetemet. Fejével egy férfi felé bökött, aki a nevemen szólított.

- Igen? – kérdeztem zavarodottan. Scooter Braun tekintete találkozott az enyémmel.

- Attól tartok, rossz Lisa mellé tettem a pipát. – vallotta be. – Ne haragudj, hogy csak most vettük észre. Justin kérdezte, hogy te miért nem vagy bent. Akkor derült csak ki, hogy hibát követtem el. Még egyszer nagyon sajnálom. – Egyelőre csak pislogtam, és próbáltam valamiféle hangot kipréselni a torkomon. Scooter azonban közbeszólt.

- Nem kell válaszolnod. Elég, ha bejössz velem. – mosolygott. Nem akartam hinni a fülemnek. Jason ismét oldalba bökött, hogy magamhoz térjek. Enyhén meg is lökött, így végre felálltam. Scooter a hátamra tette a kezét, és bekísért. Futó pillantást vetettem Jason-ra, akinek a szeme azt sugallta: „én megmondtam”. Az ajtó mellett a másik Lisa nézett rám könnyes szemmel. Sajnáltam, de nem bántam, hogy nem került be. Nyugodtan tarthattok önzőnek, de ez az én álmom. És egy álom nem valósulhat meg úgy, hogy az mindenkinek jó legyen.

A megbeszélés úgy negyed óráig tarthatott, de nem sok konkrétumról esett szó. Közölték velünk a hotel címét, valamint arról is tájékoztattak minket, hogy a csomagjainkat külön autóval szállítják el. Így még lehetőségünk nyílik a városban körülnézni, esetleg egy utolsó közös programot szervezni a hozzátartozókkal, barátokkal. A feltétel csak annyi volt, hogy tíz órára mindenki kerüljön a hotelszobájába, hiszen másnap reggel nyolc órakor lesz még egy megbeszélés a továbbiakról.

Az öltözőben már csak az én csomagom árválkodott pontosan abban a helyzetben, ahogy én hagytam hét órával ezelőtt. Miután átöltöztem, tájékoztattam a családomat és Rékáékat is az eseményekről, majd elindultam, hogy megkeressem Jason-t. Csakhogy még ki sem léptem az ajtón, máris akadályba ütköztem. Egy nagydarab férfi állt előttem.

- Lisa, ugye? – mosolygott. Bólintottam.

- A csomagjaidért jöttem. Elvinném a hotelbe, ha megengeded. – megpróbáltam a szemébe nézni, de akkor valószínűleg kitört volna a nyakam. Kénytelen voltam egy lépést hátrálni. Tényleg azt hiszed, hogy egy vadidegen gondjaira bízom a táskámat? Lépteket hallottam, így elfordítottam a fejemet a hang irányába, és próbáltam a hatalmas test mellett kinézni az ajtón. Jason mosolygó arcát pillantottam meg.

- Ő itt Kenny Hamilton, Justin testőre. Nyugodtan rábízhatod a csomagjaidat. – közelebb lépett Kenny-hez, majd kezet fogtak. Kezdtem úgy érezni, hogy Jason valamit titkol előlem..

Kenny se szó se beszéd, felkapta a csomagjaimat, és elindult velük kifelé. Utána néztem volna, azonban most Jason teste torlaszolta el az ajtót.

- Líz, sajnálom, de nem maradhatok tovább.

- Semmi gond. – mosolyt erőltettem az arcomra, hogy ne aggódjon.

- Ha szükséged lenne valamire, nyugodtan hívj fel. Hiányozni fogsz. – húzott közelebb magához, és megölelt. Kellemes illat áradt belőle, mint mindig.

- Te is hiányozni fogsz. – dünnyögtem a vállába. Most kezdtem csak felfogni, mennyire egyedül leszek. Két keze közé fogta az arcomat, egy puszit nyomott a homlokomra, majd kifelé menet még egyszer rám nézett, és becsukta maga mögött az ajtót. Leültem az egyik fotelbe, és azon gondolkodtam, vajon most mit csináljak. Arra az elhatározásra jutottam, hogy hívok egy taxit, és elvitetem magamat a hotelbe. Be is nyúltam a pulóverem zsebébe a mobiltelefonomért, de nem volt ott. Megnéztem még egyszer. Tényleg nincs a zsebemben. Felpattantam, és körbenéztem az öltözőben. Nincs sehol. A válltáskám.. Már emlékszem. Beletettem. A pénzköteg mellé.. Fantasztikus. Akkor most mégis hogyan fogok tudni eljutni a hotelbe? A cím.. Nem jutott eszembe a cím. A térképen bejelöltem, de a térkép is a táskámban maradt. Remek. Még stoppolni sem tudok. Hogy lehetek ennyire szétszórt? Komolyan, mi van velem? Néhány perc gondolkodás után arra jutottam, hogy elindulok, hátha a városban találok egy térképet, vagy akármilyen módon internet közelbe tudok kerülni. Ha előbb észreveszem, hogy nincs meg a mobiltelefonom, még utolérhettem volna Kenny-t, vagy Jason-t. Azt, hogy melyik hotelben szállunk meg, csak mi tudjuk, a rajongók miatt. De a színházat már szinte mindenki elhagyta.